7.fejezet

- Ruhában aludtam volna el? - ültem fel reggel az ágyamban. - Mi a...

- Kicsim, siess! Elkésel a suliból. - nyitott be anyám. - A pizza itt maradt. Miért nem ettetek egy falatot sem?

- Öhm... sietett haza, én meg... elaludtam. - makogtam. Igazából fogalmam sem volt, hogy mi történt azután, hogy Olivér elment. Nem is láttam kimenni az ajtón, a másik, hogy utcai ruhában sosem fekszem le aludni, főleg úgy hogy nem mosakodtam, márpedig éreztem, hogy ezek a rutinos dolgok elmaradtak tegnap este.

- Siess! - noszogatott tovább anya, én pedig azon nyomban kipattantam az ágyból és miután elkészültem, elindultam az iskolába.

*****

Mire beléptem a suli kapuján, a korábbi éberségem jelentősen apadt, alig bírtam nyitva tartani a szemem. 

- Ismét mosott szar... - köszöntött Fanni.

Felmutattam a középső ujjamat, majd egy hatalmas ásítás közepette kinyitottam a szekrényem ajtaját.

- Milyen óra lesz egyáltalán? - beszélni is alig bírtam. Mi történhetett? Pedig az egész éjszakát átaludtam.

- Próbáld meg összekapni magad délutánra, a srácokkal elmegyünk a közeli kávéházba, dumálni. Neked is ott a helyed. - mondta mosolyogva Fanni.

- Drágám... - ejtettem el még egy ásítást. - Elhiszed, hogy semmi kedvem elmenni suli után sehova. Alig élek, amit igazán nem értek, mert reggel még nem volt semmi bajom. Gyenge vagyok, úgy érzem, mintha a halálomon lennék.. - nyöszörögtem.

- Te csak... biztos pornót néztél késő estig... - próbált viccelődni, de én egyáltalán nem tudtam értékelni a poénjait. - Jól van. - adta fel. - Hívj, hogy mi lesz délután. Most lépek, szia. - intett, majd elindult az órájára.

*****

Kénytelen voltam bemenni történelem órára, mert nem kaptam kilépőt az iskolaorvostól, pedig tisztán látszott rajtam, hogy beteg vagyok. Miután kivizsgált, azt mondta, hogy semmi különösebb eltérés nincs a normális, egészséges állapottól, így benn kellett maradnom. Olivérrel nem futottam össze egyszer sem, valószínű, hogy ma nem jött be a suliba. Talán jobb is...

Bár, lett volna egy-két kérdésem hozzá a tegnapi éjszakával kapcsolatban. 

- Lara kisasszony! - szólt rám a tanár. - Igazán értékelném, ha nem ásítana a képembe, ilyen feltűnően. - szűrte fogai között.

Észre sem vettem, hogy ásítottam. Úgy tűnik egyáltalán nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A telefonom megcsörrent, hangosan az óra közepén, mire az összes szempár rám szegeződött. Én viszont nem zavartattam magam, felvettem. Éreztem, hogy fel kell vennem. 

- Anya? - szóltam bele a telefonba. Miért van ilyen különös érzésem? 

- Kicsim...az apád...az apád holttestét ma reggel találták meg egy temetőben. .. - mondta akadozva. 

Nem szólaltam meg, hiába kiabált rám a tanár, hiába szólítgatott anyám a telefonból, én nem tudtam reagálni semmire. Csak ültem, bambán, a telefonom becsúszott az ölemben lévő táskába. 

Apám halott...

Meghalt. 

- El-né-zést. - álltam fel, mint egy robot, majd kisétáltam a teremből. A fejem zúgott, az agytekervényeim összekuszálódtak, nem bírtam gondolkodni. A telefonom ismét megcsörrent, de nem érdekelt. Csak sétáltam tovább, Isten tudja, hogy hová.

*****

Negyed óra múlva a közeli temetőben találtam magam.

Körül néztem, hogy mégis mit keresek itt. Miért éppen ide vezetett az utam? 

Lerogytam az egyik sírra, majd beletúrtam keményem a hajkoronámban. Legszívesebben megtéptem volna magam.

- Az én hibám... - rágtam a szám szélét, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet. - Vele kellett volna maradnom...

Nem bírtam, a könnyeim kibuggyantak, és halk zokogásba kezdtem, a kihalt, kísérteties temetőben. 

Hirtelen egy nagy, fekete madár tűnt fel a szemben lévő sírkövön. Egy holló. Szemei csak úgy csillogtak, olyan volt, mintha emberi aggyal rendelkezne, értelem sugárzódott belőle. Amikor megakartam volna érinteni a csőrét, ő elröpült. 

- De hiszen... utálom a madarakat... - jöttem rá, miközben visszahúztam a kezem. 

- Az baj... - szólalt meg valaki a hátam mögött. 

Felpattantam a sírról, majd rögtön hátrálni kezdtem.

- Ki vagy te? - nem láttam mást, csak egy nagy, sötét árnyékot. Majd előlépett a ködből, egy nagyon helyes, de ijesztő kisugárzású fiú. Koromfekete haja keretezte szép arcát, szemei viszont nagyok voltak, és feketék, akár a hollónak az imént.

- Mit keresel egyedül egy elhagyatott temetőben? - jött közelebb. Ruhája csak feketéből állt, még a karkötője és nyaklánca is feketén csillogott.

- A temetők általában elhagyatottak. - mondtam. Kissé megijesztett ez a srác. Helyes volt, meg minden, de...sötét tekintete megrémisztett.

- Igaz... - bólintott, majd végigsimított az egyik sírtáblán.

- Én akkor... megyek is. - cincogtam, de mikor elhaladtam mellette, keze megragadta az enyémet. Mintha villám csapott volna belém, a szemem világa hirtelen elsötétült, és a sötétben csak egy fehér toll világított. Majd a tollat hirtelen beborított a piros festék. 

Nem! Nem is festék volt, hanem...vér?!

Abban a pillanatban ismét magamhoz tértem, és az idegen srác arcával találtam szemben magam.

- A nevem Feng YaOu, de nevezz csak YaOu-nak. - azzal elengedett és eltűnt a nagy, szürke ködben.

Azt hiszem tényleg elment az eszem... - szaladtam ki a temetőből kétségbeesetten, könnyekkel küzdve, majd egyből hazafelé futottam....