10.fejezet

- Takarodj innét! - mondtam szigorúan, de Olivér egy tapodtat sem mozdult. Sőt, egyre csak közeledett, majd egyik kezével elkapta a csuklom, arra viszont nem számított, hogy a bőre perzselődni kezd. Igazából én sem.

- Áú! - kapta el a kezét hirtelen. - Mi a fra...Te belenyúltál a szenteltvízbe? - kérdezte szúrós tekintettel.

Elgondolkodtam. Igen...mielőtt kijöttem a templomból, beletettem a kezem. Ezek szerint...akkor mégis csak jó valamire a szenteltvíz!

- Hagyj békén! - nem akartam gyengének tűnni, bár valószínűleg hozzá képest az voltam.

- Most velem jössz! - ragadta meg a másik kezemet Olivér, majd maga után kezdett el húzni, a motorja felé.

- Eressz már el!!! Hazug disznó! - hadonásztam, de nem értem vele semmit.

- Fogalmad sincs a dolgokról, addig ne vádaskodj, míg nem tudsz mindent! - fordult hátra Olivér.

- Hallottam, amit a papnak mondtál! - kiabáltam. - Te vagy a hibás apám haláláért. Te hoztad az életembe a folytonos rettegést, minden a te hibád! - gördült le egy könnycsepp az arcomon. Sajnáltam, hogy csalódnom kellett benne. Bár tudtam, hogy nem egy könnyű eset, de eddig csak azt hittem, hogy playboy, de mint kiderült...annál sokkal rosszabb....egy bukott angyal. Aki meg akar szállni. Istenem, de hülyén hangzik. Mégis... azt hiszem igaz.

- Most szépen elhallgatsz és velem jössz. Addig aludj! - ismerős érzés kerített hatalmába. A sötétség elnyelt Olivér szavaira, mint minden alkalommal, mikor elvarázsolt.

*****

Nem is lehetett volna rosszabb. Amint kinyitottam a szemem, elkapott a deja vu érzés. Ismét egy raktárban voltam, a földön, mint amikor először találkoztam Olivérrel Amerikában.

A kezeim bilincsbe voltak verve, és egy száll trikóban és nadrágban ültem a földön.

- Ah... mi vagy te, valami perverz? Hol a pulcsim? - kérdeztem a levegőbe, mert akkor még nem tűnt fel Olivér. - Fázom! - kiáltottam kimérten.

- Nem izgat. - tűnt fel Olivér a semmiből, majd ledobta elém a kabátomat. Hát ezzel most nagyon sokra megyek, bekötött kézzel.

Hitetlenkedve felkuncogok.

- Szóval ez az igazi valód? - kérdeztem. - Tapló.

Egy pillanat alatt ott termett előttem, és szinte belemászott a képembe.

- Te hoztad ezt ki belőlem. Nem kellett volna elmenekülnöd. - szűrte fogai közt. - Úgyis megtalállak, bárhova is mész... - horkant fel, miközben kiegyenesedett.

- Hát ez valóban mulatságos. - motyogtam cinikusan. - Mikor akarsz innen elengedni?

- Majd ha jobb belátásra bírtalak. Ha nem akarsz elszökni, ismét. - nézett bele a szemembe, koromfekete íriszeivel.

- Azt reméled, hogy ölbe tett kézzel várom a Cheshvan-t, hogy megszállj? Normális vagy? - röhögtem képen, bár belül szorongtam.

- Valami olyasmi. - vallotta be Olivér, miközben letett egy vaskos könyvet az egyik dobozra.

Most itt akar olvasni mellettem, miközben felügyel? De mégis meddig? Amíg együtt nem működöm vele?

De mégis mit vár? Hogy eldobok mindent, és átadom a testem, hogy megszállhassa?

- Egész pontosan mit is akarsz velem tenni? - kérdeztem halkan.

- Csak arra kérlek, hogy ne szökj el. - guggolt le elém, így az arca majdnem egy síkba került az enyémmel. - Nem menekülhetsz el.

- Komolyan...képes lennél megszállni? - próbáltam hatni az érzelmeire, hátha... csak egy kicsit is megkedvelt, de arckifejezéséből ítélve, ő már rég eldöntötte a sorsom. Már eleve így tervezte az egészet, azért követett, azért 'barátkozott' meg velem. Ismételten be lettem csapva.

Apámnak igaza volt. Ő próbált figyelmeztetni a levelében, de akkor még nem értettem semmit. Most viszont...hiába is akarnám felidézni a szavait, nem nagyon menne. De igazság szerint már nem is segítene. A levelében figyelmeztetni akart erre, a baj már megtörtént, ezen már nem segíthetek.

- Ezt csinálom már egy...hm...kétszáz éve. Miből gondolod, hogy kihívást jelentenél? - kérdezte közömbösen.

- Két.Száz? - akadt el a szavam, bár ez rám nézve lényegtelen volt. Sokkal fontosabb dolgokról kell kifaggatnom, mint a kora. - És ha szabad megkérdeznem ...miért éppen én?

- Fogalmazzunk úgy, hogy...családi örökség. - kacsintott.

- Családi örökség? - háborodtam fel. - Más ember egy menő autót, esetleg házat és egy csomó milliót kap örökségként, én meg... megszállhat egy bukott angyal...hm...végül is... még örülhetek a jussomnak... - pörültem magammal.

- A legnagyobb baj itt az...hogy más is akar téged... - bökte meg a homlokomat Olivér a mutató ujjával.

- Nem magam miatt akarnak a pasik, hanem a testem miatt... végül is...én csak egy átlagos lány vagyok. - poénkodtam.

- A-a. Ebben tévedsz. - mosolygott Olivér. - A te tested...khm, mármint nem csak férfi szemmel, de angyal-szemmel nézve is épp olyan csábító. - vigyorgott önfeledten. Nagyon örültem, hogy ennyire mulattatja a helyzetem.

- Inkább ördög, mint angyal... - helyesbítettem.

- Jogos. - hagyta annyiban Olivér. - Na...akkor megfogadod, hogy nem rohansz el, mint pár órával ezelőtt, a templomnál?

- És mit kapok cserébe? Elengedsz, hogy aztán megszállhass, ha eljön az idő?

- Hm...mondjuk úgy, hogy addig biztosítalak a jóllétedről. Annak érdekében, hogy mindig szemmel tudjalak tartani, be kell költöznöd hozzám.

- Haha. - nevettem. - Épp elég jól élek az édesanyámmal is, nincs szükségem rád. - ellenkeztem. Valójában nagyon nem tetszett az ötlete. Mi lenne, ha együtt kéne élnem vele? Egy Bukottal? Egy Olivérrel?  Szerintem nála rosszabb lakótárs nem is lehetne.

Végül úgy döntöttem, hogy belemegyek. Persze látszólag. Valahogy akkor is ki kell másznom ebből a genyából. Nem történhet velem ilyesmi, erre nem vagyok felkészülve. Apám talán gyáva volt, de én biztos hogy ellenszegülök.

- Legyen. - néztem mélyen szemeibe. - Hozzád költözöm.

Olivér arca meglepett volt, majd pár másodperc múlva kajánul elmosolyodott.

- Nem fogod megbánni. - mondta, miközben csettintett egyet az ujjaival, és a bilincs hirtelen eltűnt a csuklóimról.

- Már azt is megbántam, hogy találkoztunk. - álltam fel, majd mikor elhaladtam mellette, neki mentem a vállának. De ő csak felkacagott.

- Azt hiszem szükséged lesz az útmutatásomra. Elég veszélyes ez a környék. - jött utánam....

9.fejezet

Amint beléptem a templomba, megcsapott a rothadó fa és a leégett viasz illata, ami nem volt annyira rossz, mint ahogyan hangzik. Kellemes volt, nyugtató.

A furcsa az volt, hogy senki sem tartózkodott a teremben, a padok üresen álltak, bár az oltárnál még égett a gertyák lángja.

Lassan közeledtem a díszes kő felé, majd mikor elé értem megtorpantam.

- Mit is csinálok most én itt? - suttogtam magamnak.

- Segíthetek? - lépett elő a kupola alól egy idős pap. Arca kedves volt, mégis volt benne valami különleges. Olyan pillantással méregetett, hogy azt hittem átlát rajtam. Mintha tudna mindent, amit tettem, teszek és tenni fogok. Megrémisztett.

- Jó napot! - hajoltam meg. - Én...khm... - makogtam. Mondjam el neki, hogy mit szeretnék vagy hazudjak? Bár...azt egy templomban lehet nem volna célszerű.

- Egyik barátom szerint...a szenteltvíz megvéd. - mondtam ki az idiótának tűnő választ. Az is volt. Milyen hülyeség?

A pap arcáról a mosoly rögtön lefagyott, majd elgondolkodó arckifejezése után ismét kedvesen fordult felém.

- Hol van most az a barátod? - oltotta el a még megmaradt gyertyák lángját a saját ujjaival. Lehet inkább Buddha-hoz kéne imádkoznom... - morfondíroztam.

- Kinn. - nyeltem egy nagyot. Igazából világ életemben féltem a papoktól. Legalábbis nem éreztem jól magam a közelükben.

- Ha megbocsát?! - hajolt meg. - Pár perc és azonnal jövök vissza és teljesítem a kérését. Várjon! - azzal sietős léptekkel visszament, és a kupola alatti kicsinyke ajtón távozott.

*****

Míg vártam, végignéztem a képeket a falon, majd visszasétáltam a bejárathoz, ahol a szenteltvíz kelyhe állt.

- Mégis hogyan tudna ez megvédeni? - nyúltam bele. - De ami az érdekesebb ...mitől kell megvédenie?

- Sejtettem, hogy eljössz... - hallottam egy hangot nem messze. Arra rájöttem, hogy kintről jön, és mint később kiderült a pap beszélt, még hozzá...Olivérhez.

Gyorsan kisurrantam, majd elbújtam az egyik oszlop mögé és onnan hallgatóztam. 

Vajon honnan ismerik egymást? 

- Muszáj volt... - mondta Olivér halkan, de hallhatóan. - Bár, nem volt a terveim között.

- Ugye tudod, hogy így sosem fogsz visszakerülni. Az Úrtól nem kapsz megbocsátást, ha tovább így folytatod.

- Már rég lemondtam róla. - fordult el más irányba Olivér.

- Ha lemondtál volna róla, miért küldted a lányt hozzám?

- Más is feltűnt a színen. Muszáj volt bebiztosítanom a tulajdonom. Így talán tovább húzza... - beszélt Olivér közömbösen.

- Ő nem a Te tulajdonod! - mondta a pap szigorúan. - Ő egy ártatlan, félárva lány. És ne felejtsd el, hogy ki miatt lett az...

A szívem kihagyott egy ütemet.

- Az nem az én hibám volt! - szűrte fogai között Olivér. - Az apja nem volt jó semmire. Gyenge volt és gyáva. Mindig órákat könyörgött a megszállás előtt. Mit tehettem volna? 

- Miért nem próbálsz meg a jó útra térni? - kérlelte a pap. - Miért kell ezt a szerencsétlen lányt is beleráncigálnod ebbe a sötét világba?

- Ő más... - meredt el Olivér. - Ő erős. Megfogja tenni, amit kérek tőle. Ahogy most is megtette. - apró félmosoly húzódott szép arcán.

- Azt tervezed, hogy a bizalmába férkőzöl, elcsábítod, majd eléred hogy minden parancsodnak eleget tegyen?

- Valami ilyesmi... - felelte Olivér cinikusan.

Mi ez az egész? - kapkodtam a levegőt.

- Isten nem bocsát meg neked soha. És YaOu-nak sem. Ugye Ő az a másik, aki a lányra pályázik?

- Igen, Ő.

YaOu? - hökkentem meg. Az a YaOu, akivel összefutottam a temetőben?

- Nem akarsz megszabadulni ettől a kényszertől? Szeretsz pusztítani? Boldog vagy, hogy ellenszegülhetsz Istennel? - morgolódott a pap.

- Ez a sorsom. Hiszen Bukott vagyok. Ez a feladatom.

- Nem! Ez nem igaz! - ellenkezett a pap. - Te belül jó vagy! - tette tenyerét Olivér mellkasára. - Tudom, hogy az vagy. Azt is érzem, hogy szenvedsz. 

Néma csönd. Olivér nem mert a pap szemébe nézni, csak száját rágta.

- Kedveled őt? - törte meg a csendet a pap.

- Tessék? - kérdezte Olivér felháborodottan.

- Nem magad ellen akarod 'beoltani' a lányt? Hogy ne legyen akkora a kísértés?

- Ennek semmi köze ehhez. Nem gondolkodom ilyesmin. - húzta ki magát Olivér. - Az emberek csak szórakozásnak jók. Érdekesnek találom a lányt, de semmi több. - mondta határozottan Olivér. - Amint eljön Cheshvan napja, teljesítem a dolgomat. Nem állíthat meg senki! Most pedig...kérlek...kend be a lányt!

Ha akartam se bírtam volna tovább ott állni. A lábaim remegtek, a tüdőm összeszorult. Nem tudom, hogy mibe keveredtem, és nem is akartam elhinni az előbb hallottakat. Nem tartottam lehetségesnek. De valami furcsa dolog vesz kerül, ebben biztos voltam. 

Aztán ismét leforgott a szemem előtt az a nap, amikor Olivért korrepetáltam. A Bibliáról beszéltünk, Cheshvanról, amikor a bukott angyalok...

Villámcsapásként ért a felismerés. 

- Nem lehet...

- Lara? - hallottam magam mellől Olivér hangját.

Oly' annyira megrémültem a közelségétől, hogy azon nyomban futásnak eredtem.

- Nem! Neeem! - rohantam, ahogy a lábam bírta. 

De Olivér rögtön lekörözött, olyan hirtelen termett előttem, hogy akkor már biztos voltam benne. Nem emberi lény. 

- Azt hiszem el kell beszélgetnünk... - mondta vészjóslóan....

8.fejezet

- Kicsim! - nyitott ajtót anyám megviselt arckifejezéssel. Bár tudtam, hogy őt nem érintette annyira ez a dolog, de mégis... a volt férjéről volt szó, az apámról.
- Mikor történt? Hol? Miért? - kapkodtam levegő után.
- A nyomozók azt mondták, hogy tegnap éjfél előtt indult el otthonról. Egyedül. Pár ember látta a temető felé sétálni.
- Öngyilkos lett? - tettem fel a kérdést, de levegőt nem mertem venni a válaszig.
- Nem lehet tudni, hogy mi volt a baja. - hajtotta le a fejét anyám. - A  szervezete egészséges volt, de... mintha elhagyta volna az életereje... még vizsgálják a halál beálltának okát, de kicsim...ne hibáztasd magad! - simogatta meg a hátam. - Tudod, hogy nem te tehetsz róla. Ha akart volna, eljött volna hozzánk...de ő inkább az Államokban szenvedett, ahol nem volt senki, aki megfelelő ellátásban részesítette volna...
- Mi miért nem maradtunk ott? - kezdtem bedühödni. - Segíthettünk volna neki! - sírtam.
- Ez az Ő választása volt! Te is tudod!
Ez tény. Nem is vitatkozhattam volna anyámmal. Apám ott akart maradni, távol akart tartani magától, de hogy miért...arról fogalmam sincs. De ki fogom deríteni.
- Itt egy levél. Tőle. - nyújtotta át a fekete borítékot.
- Miért fekete? - forgattam. - Ez egy búcsúlevél? - nyitottam ki, de rájöttem, hogy nem olvashatom el anyám előtt. Ezt apám nekem küldte, csak én olvashatom el.
- Felmegyek. - mondtam, majd felrohantam a szobámba és kibontottam a levelet.
" Lányom. Mikor ezt a levelet olvasod, bizonyára már nem leszek ezen a világon.
Sajnálom, hogy így alakult az életünk. Szerettem volna veled lenni. De nem kellett volna, hogy megszüless. Amióta megfogantál, veszélyben vagy. 
El fog jönni érted.
Már most is tud rólad. 
Talán már meg is ismerted. 
Bárcsak tudnék neked segíteni. Bárcsak ott lehetnék, és elviselném helyetted a fájdalmat.
De én már túlestem ezen. Mi ezért élünk ezen a világon. El kell viselnünk ezt.
Most megyek... Nem bírom ezt tovább, kimerültem. Belül teljesen elhaltam. Az okát nem mondhatom meg, mert azzal veszélybe sodornálak, de ez a kis versike segíteni fog, hogy rájöjj... ki és miért csinálja ezt velünk!
Baljóslatú ma a hold,
Ugorj hát át a szakadékon.
Keress, lelj és vondd, 
Ott lesz a titok nyissa
Találd meg és élj,
Talán meglel téged a fény. "
- Ez valami vicc? - ejtettem ki a kezemből a lapot. Mégis mit jelent ez? - túrtam bele idegességemben a hajamba, majd hanyatt vetettem magam és halk sírásba kezdtem.

*****

- Nem találkoztál Olivérrel? - kérdezte Fanni másnap reggel.
- Nem. - feleltem alig hallhatóan. - Kellett volna?
- Keresett. - erre felkaptam a fejem.
- Igen? Miért?
- Azt nem mondta... - abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Előkaptam és meglepetten tudatosult bennem, hogy Olivér száma virít a képernyőmön.
- Mi az? - kérdeztem kicsit durván.
- Gyere ki! A suli elé! - utasított, majd le is csapta a kagylót.
- Ennek meg mi a baja? - csaptam be a szekrényem ajtaját.
- Hova mész? - kérdezte Fanni.
- Majd jövök. - feleltem sietősen és elindultam a kijárat felé.
Olivér a parkolóban várt. Amint megpillantottam, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy apám alig halt meg 24 órája. Olyan dögösen festett fekete bőrnadrágjában és fehér dzsekijében, hogy meg is botlottam a lépcsőn lejövet.
- Mit akarsz? - kérdeztem bunkón. Nem mertem ránézni arcára, mert már messziről láttam... üdébb és szebb, mint bármikor. Ő igen jó passzban volt, velem ellentétben.
- Ma nem mész iskolába. - jelentette ki egyszerűen. - Pattanj fel! - nyomta a kezembe a bukósisakot.
- Meghibbantál?- horkantam fel. - Miből gondolod, hogy azt teszem, amit te mondasz?
- Szállj fel, most azonnal! - nézett nyomatékot adva a szemembe. Fogalmam sem volt, hogy miért engedelmeskedtem a parancsának, de felhúztam a sisakot, és felpattantam mögé.
- Kapaszkodj! - azzal felbörrögött a motor és mi száguldoztunk, de hogy hova, arról fogalmam sem volt.

*****

- Hol vagyunk? - szálltam le a motorról. - Mi a francért hoztál egy templomba? - döbbentem le, mikor megpillantottam az épületet.
- Menj be! Keresd a papot, és mondd hogy kenjen be szentelt vízzel...!
Ahogy abban a helyzetben tehettem, úgy képen röhögtem, hogy talán még a nyálam is kifolyt.
- Mi...mih...ezt most komolyan gondolod? - fogtam a hasam. - Ugyan minek?
- Sovány védelem ugyan, de mégis valami...menj be! - piszkálta a felsője szélét. - Én nem mehetek be veled.
- Elegem van, hogy parancsolgatsz nekem! - kiabáltam, mire felkapta a fejét.
- Templom előtt vagy. - hunyta le a szemeit Olivér, hogy lenyugtassa magát. - Nem kéne ordítani.
Mi történt a régi, pajkos Olivérrel? - ámultam el. Olyan komoly lett. Ingerült és főnökösködő.
- Mi a bajod? - léptem közel hozzá. Talán túl közel is. Arca addig pár centire volt az enyémtől, szomorú tekintete megijesztett. Nem szokott Ő ilyen lenni.
- Azt hittem, hogy marad még időm. Hogy mindent gondosan elvégezhetek. De valaki közbeszólt.
- Miről beszélsz... - kerestem a tekintetét, az ő szemei viszont lejjebb vizslattak. Azt hittem, hogy meg fog csókolni. Olyan deja vu érzésem támadt. Pár nappal ezelőtt is ilyen közel voltunk egymáshoz, a szobámban, az ágyon. De mikor már épp lehunytam volna a szemeimet, elhúzódott és nagyot sóhajtott.
- Be kell menned! Itt megvárlak. Menj! - lökött finoman arrébb.
Ugyan most nem éreztem azt a késztetést, amit a legtöbb alkalommal, ha parancsolgatni kezdett nekem, de jobbnak láttam teljesíteni a kérését, még ha az hülyeségnek is hangzott. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, de valami azt súgta, hogy Olivér rengeteg mindent titkol előlem, és nem egyszerű véletlen, vagy vonzalom az, ami arra késztette, hogy utánam jöjjön Magyarországra. Nem. Itt valami más van a háttérben, talán olyan dolog, ami kihat az egész életemre....

7.fejezet

- Ruhában aludtam volna el? - ültem fel reggel az ágyamban. - Mi a...

- Kicsim, siess! Elkésel a suliból. - nyitott be anyám. - A pizza itt maradt. Miért nem ettetek egy falatot sem?

- Öhm... sietett haza, én meg... elaludtam. - makogtam. Igazából fogalmam sem volt, hogy mi történt azután, hogy Olivér elment. Nem is láttam kimenni az ajtón, a másik, hogy utcai ruhában sosem fekszem le aludni, főleg úgy hogy nem mosakodtam, márpedig éreztem, hogy ezek a rutinos dolgok elmaradtak tegnap este.

- Siess! - noszogatott tovább anya, én pedig azon nyomban kipattantam az ágyból és miután elkészültem, elindultam az iskolába.

*****

Mire beléptem a suli kapuján, a korábbi éberségem jelentősen apadt, alig bírtam nyitva tartani a szemem. 

- Ismét mosott szar... - köszöntött Fanni.

Felmutattam a középső ujjamat, majd egy hatalmas ásítás közepette kinyitottam a szekrényem ajtaját.

- Milyen óra lesz egyáltalán? - beszélni is alig bírtam. Mi történhetett? Pedig az egész éjszakát átaludtam.

- Próbáld meg összekapni magad délutánra, a srácokkal elmegyünk a közeli kávéházba, dumálni. Neked is ott a helyed. - mondta mosolyogva Fanni.

- Drágám... - ejtettem el még egy ásítást. - Elhiszed, hogy semmi kedvem elmenni suli után sehova. Alig élek, amit igazán nem értek, mert reggel még nem volt semmi bajom. Gyenge vagyok, úgy érzem, mintha a halálomon lennék.. - nyöszörögtem.

- Te csak... biztos pornót néztél késő estig... - próbált viccelődni, de én egyáltalán nem tudtam értékelni a poénjait. - Jól van. - adta fel. - Hívj, hogy mi lesz délután. Most lépek, szia. - intett, majd elindult az órájára.

*****

Kénytelen voltam bemenni történelem órára, mert nem kaptam kilépőt az iskolaorvostól, pedig tisztán látszott rajtam, hogy beteg vagyok. Miután kivizsgált, azt mondta, hogy semmi különösebb eltérés nincs a normális, egészséges állapottól, így benn kellett maradnom. Olivérrel nem futottam össze egyszer sem, valószínű, hogy ma nem jött be a suliba. Talán jobb is...

Bár, lett volna egy-két kérdésem hozzá a tegnapi éjszakával kapcsolatban. 

- Lara kisasszony! - szólt rám a tanár. - Igazán értékelném, ha nem ásítana a képembe, ilyen feltűnően. - szűrte fogai között.

Észre sem vettem, hogy ásítottam. Úgy tűnik egyáltalán nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A telefonom megcsörrent, hangosan az óra közepén, mire az összes szempár rám szegeződött. Én viszont nem zavartattam magam, felvettem. Éreztem, hogy fel kell vennem. 

- Anya? - szóltam bele a telefonba. Miért van ilyen különös érzésem? 

- Kicsim...az apád...az apád holttestét ma reggel találták meg egy temetőben. .. - mondta akadozva. 

Nem szólaltam meg, hiába kiabált rám a tanár, hiába szólítgatott anyám a telefonból, én nem tudtam reagálni semmire. Csak ültem, bambán, a telefonom becsúszott az ölemben lévő táskába. 

Apám halott...

Meghalt. 

- El-né-zést. - álltam fel, mint egy robot, majd kisétáltam a teremből. A fejem zúgott, az agytekervényeim összekuszálódtak, nem bírtam gondolkodni. A telefonom ismét megcsörrent, de nem érdekelt. Csak sétáltam tovább, Isten tudja, hogy hová.

*****

Negyed óra múlva a közeli temetőben találtam magam.

Körül néztem, hogy mégis mit keresek itt. Miért éppen ide vezetett az utam? 

Lerogytam az egyik sírra, majd beletúrtam keményem a hajkoronámban. Legszívesebben megtéptem volna magam.

- Az én hibám... - rágtam a szám szélét, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet. - Vele kellett volna maradnom...

Nem bírtam, a könnyeim kibuggyantak, és halk zokogásba kezdtem, a kihalt, kísérteties temetőben. 

Hirtelen egy nagy, fekete madár tűnt fel a szemben lévő sírkövön. Egy holló. Szemei csak úgy csillogtak, olyan volt, mintha emberi aggyal rendelkezne, értelem sugárzódott belőle. Amikor megakartam volna érinteni a csőrét, ő elröpült. 

- De hiszen... utálom a madarakat... - jöttem rá, miközben visszahúztam a kezem. 

- Az baj... - szólalt meg valaki a hátam mögött. 

Felpattantam a sírról, majd rögtön hátrálni kezdtem.

- Ki vagy te? - nem láttam mást, csak egy nagy, sötét árnyékot. Majd előlépett a ködből, egy nagyon helyes, de ijesztő kisugárzású fiú. Koromfekete haja keretezte szép arcát, szemei viszont nagyok voltak, és feketék, akár a hollónak az imént.

- Mit keresel egyedül egy elhagyatott temetőben? - jött közelebb. Ruhája csak feketéből állt, még a karkötője és nyaklánca is feketén csillogott.

- A temetők általában elhagyatottak. - mondtam. Kissé megijesztett ez a srác. Helyes volt, meg minden, de...sötét tekintete megrémisztett.

- Igaz... - bólintott, majd végigsimított az egyik sírtáblán.

- Én akkor... megyek is. - cincogtam, de mikor elhaladtam mellette, keze megragadta az enyémet. Mintha villám csapott volna belém, a szemem világa hirtelen elsötétült, és a sötétben csak egy fehér toll világított. Majd a tollat hirtelen beborított a piros festék. 

Nem! Nem is festék volt, hanem...vér?!

Abban a pillanatban ismét magamhoz tértem, és az idegen srác arcával találtam szemben magam.

- A nevem Feng YaOu, de nevezz csak YaOu-nak. - azzal elengedett és eltűnt a nagy, szürke ködben.

Azt hiszem tényleg elment az eszem... - szaladtam ki a temetőből kétségbeesetten, könnyekkel küzdve, majd egyből hazafelé futottam....

6.fejezet

- Ki jön át ma este? - tette le a tepsit meglepődötten anya.

- Az egyik osztálytársam. Korrepetálnom kell irodalomból, mert le van maradva kicsit. Idén jött át hozzánk és kimaradt neki az a téma... - azt direkt elfelejtettem megemlíteni, hogy ez a tanuló történetesen egy fiú és hogy eszméletlenül néz ki. Majd akkor fogja meglepetésként érni anyát, mikor meglátja.

- Akkor készítek valami finom vacsorát. - mosolyodott el.

- Ah, nem! - ellenkeztem hevesen. - Erre semmi szükség, nem vendégségbe jön, hanem tanulni.

- De akkor is...rendelek egy pizzát... - kapta a kezébe a telefont anyám és már hívni is kezdte az egyik pizzériát.

- Istenem... - rázogattam a fejem. Olyan nehezen lehet lebeszélni valamiről, amit a fejébe vesz...

A csengő megszólalt, én meg hirtelen pattantam fel a helyemről.

- Nyisd ki neki és küldd fel, légyszi! - mondtam anyának, majd felrohantam a szobámba.

Nehogy a végén azt higgye, hogy vártam rá. Ha már itt tartunk...késett tíz percet.

- Oh, te lennél az az osztálytárs, akit korrepetálni kell? - hallottam anyám ámult hangját az alsó szintről. - Biztos, hogy az irodalom miatt jöttél...?

Már a fejemet fogtam szégyenemben. Mikor lett anyám ilyen perverz?

- Menj csak fel, a szobájában van. Jobbról a második ajtó. - szinte láttam, hogy anyám nyála kis híján kicsordul Olivér látványától.

- Édes az anyukád... - tűnt fel Olivér hirtelen az ajtómban. A helyzet sokkal rosszabb volt, mint gondoltam. Ma a szokottabbnál is 'elviselhetetlenebbül' nézett ki. 

Fekete nadrágot, fehér testhez simuló trikót és fekete bőrdzsekit viselt. Azt hittem ott halálozom el, a saját nyálamban belefulladva. 

- Ez nem ember... - suttogtam magamban, majd a számra csaptam, mikor kiderült, hogy még se teljesen magamban mondtam.

- Na elkezdhetjük? - lépett beljebb, majd lekapta magáról a bőrdzsekit, így megmutatkoztak szépen kidolgozott izmai. A tekintetemet azon nyomban elkaptam és elkezdtem keresni valamit az asztalomon, bár azt magam sem tudtam, hogy mit. Lehet az újraélesztő eszközt?

Miért csinálja ezt? - rágtam a szám szélét. Annyira tudja, hogyan vegye el egy lány eszét. 

- De én nem fogok bedőlni neki! - mondtam határozottan.

- Már elkezdted? - ült le szorosan mellém Olivér.

- Mi? - kaptam rá a tekintetemet. - N..nem. - habogtam össze-vissza, mire egy csábító félmosolyt kaptam válaszul.

- Na akkor mondhatod... 

Megköszörültem a torkom, majd igyekeztem kizárni a látóteremből és az agyamból Olivért, és csak is arra koncentráltam, hogy elmeséljem neki az anyagot.

- Szóval...A Biblia szerint Lucifer, Isten legkedvesebb angyala volt. Mondhatni a jobb keze. Ám olyan hatalmas, mint Isten nem lehetett, ezért irigységből ellene támadt...

Ez azonban súlyos hiba volt, mert így Lucifert, hét Arkangyalával együtt letaszították a mennyek országából, és így arra kényszerültek, hogy kísértésbe vigyék az embereket és a földi lényeket. Ezzel Isten ellen uszítva őket. Megszállták őket, minden héber hónap, Cheshvan napján átvették az irányítást bizonyos, arra méltó és elég erős emberek felett... - meséltem tovább.

*****

- Szóval azt mondod, hogy szerinted bukott angyalok nem léteznek? - tette fel a kérdést Olivér, mosolyogva.

Egész idő alatt ő csak támaszkodott a jobb kezén és engem figyelt, amint magyarázom neki a történetet. Eddig egyetlen kérdése sem volt, de most hogy befejeztem, hirtelen feltette nekem - ezt a tananyag szempontjából igen csak jelentéktelen- kérdést. Úgy tűnt, hogy érdekli a történet, így hát nem tehettem mást, ki kellett fejtenem a véleményemet.

- Ha engem kérdezel, az egész Biblia egy nagy hülyeség. Nem hiszek az angyalokban, sem a megszállásokban, az emberbőrbe bújt bukott angyalokban meg végképp nem. - horkantam fel.

- Akkor Istent sem hiszel? Pogány vagy? - kacagott fel.

- Hiszek Istenben. - mondom. - Hiszek a gonoszban is. De remélem, hogy az engem messziről elkerül... - álltam fel, majd kinyitottam az ajtómat. - Azt hiszem itt be is kell fejeznünk, letelt az egy óra, és holnap korán kell kelni, szóval... - túrtam bele a hajamba. Még sem akartam durván elküldeni, ő viszont nem akaródzott felállni a helyéről.

- Ah...pedig szívesen maradtam volna még... - nyújtózkodott, majd felállt, de nem a kijárat felé vette az irányt, hanem az ágyam felé.

- Hé! - engedtem el a kilincset. - Mégis mit csinálsz? - vágtattam oda én is az ágyamhoz.

Olivér majdnem beterítette az egészet, annyira nyújtózkodott, a trikó alól pedig kivillant izmos hasfala. 

Elfordultam.

- Menj haza, légyszíves. - kapkodtam a tekintetemet ide-oda.

- Tudod... szerintem ez a bukott angyalos történet igaz lehet... - ült fel, majd lábával kirúgta az enyémeket alólam így az ágyra estem, mellé.

- Héj! - rémültem meg. Most mi lesz? Egymás mellett fekszünk, szorosan. Sose volt ilyen közel hozzám egy fiú sem, pláne nem egy ilyen félisten. Most mihez kezdjek? - nyeltem egy nagyot.

- Nem gondolod? - dobta át a karját mellkasom felett, majd arcát közel tolta az enyémhez. Az alig pár centire lévő szájának széle csintalan mosolyra húzódott. - Holnap jövök. - suttogta, mire a következő pillanatban elsötétült a szoba, én pedig Olivér szép arcával magam előtt aludtam el....

5.fejezet

Az ágyamban ébredtem, másnap reggel. Olyan gyorsan ültem fel, hogy meg is szédültem, szóval kénytelen voltam visszadőlni.

- Mi történt tegnap este? - bámultam a fehér plafont meredten, de csak azért sem akart az eszembe jutni. Annyira emlékszem, hogy Olivérrel táncoltam, utána pedig egy sötét helyen pisiltem, aztán....megint Olivér arca ugrott be, de semmi konkrét eseményt nem tudtam hozzá kötni.

- Mi a franc...? - mérgelődtem.

*****

- Nagyon nyúzott vagy! - így köszöntött hétfő reggel Fanni.

- Köszönöm. Én is szeretlek. - dobtam be a táskámat a szekrényembe.

- Na...! Most mi van? - lökdösött.

- Semmi. Nincs jó kedvem. - motyogtam. - Fáj a fejem, a pénteki buli óta. Főleg mikor próbálok visszaemlékezni rá.

- Annyira berúgtál? - nevetett jóízűen.

- Nem...annyira homályos az egész... - fintorogtam. - Mellesleg nem tudom, hogy melyikünk volt jobban beállva... - mondtam szúrósan. - Lehet Olivér bedrogozott...? - vetettem fel az ötletet. Igazából ezen filóztam egész hétvégén.

- Nem szívok semmit, szivi. - tűnt fel mögöttem Olivér, mire ugrottam egyet ijedtemben.

- HÉÉ! - hurrogtam le. - Ne ijesztgess!

- Pedig pont olyannak tűnsz, aki képes bedrogozni egy lányt, hogy elcsábítsa és elvigye valahova... - szűkült össze Fanni szeme.

- Bébi. - szexi félmosoly. - Elhiszed, hogy nincs szükségem anyagra, hogy elcsábítsak valakit? - vigyorgott a bajusza alatt Olivér. Igaza van. Ahhoz elég a puszta kisugárzása és kinézete.

- Elhiszem. Sajnos. - hagyta annyiban Fanni. - Na megyünk órára?

- Mindjárt megyek. - legyintettem, majd Olivér felé fordultam, aki csillogó, csokoládébarna szemeivel vizslatta, mosolyogva az arcomat.

- Beszélj! - néztem rá szigorúan.

- Hm? - somolygott még mindig.

- Tudom, hogy történt valami a buli után. Csak nem tudok visszaemlékezni....- masszíroztam a fejem.

- Jó buli volt. - pöckölt finoman állon, majd izmos karja súrolta az enyémet, miközben elhaladt mellettem, az osztály felé. Testemet bizsergés járta át, azon a helyen ahol érintkeztünk. De miért van rám ilyen hatással?

*****

Szerencsére még időben beértem a terembe, a tanár előtt. Nem lenne szerencsés, ha irodalom óráról és azon is belül a Bibliáról lekésnék...

- Na gyerekek! Foglaljatok helyet. - mondta a tanár, miközben én még mindig a helyem után szaladgáltam. A gond csak az volt, hogy nem Fanni ült a padom túlsó felén, hanem...Olivér.

- Mit keresel itt? Fanni hol van? - nézelődtem a teremben, de a barátnőm nem volt sehol.

- Azt mondta, hogy nincs túl jól és hazament. - nyitotta ki a könyvét Olivér.

Valami itt nem stimmel.... - gyanakodtam.

- És te miért ültél mellém? - tudakoltam halkan, de ahhoz közel kellett hajolnom hozzá. Még egy hiba. Mikor Olivér felnézett rám, olyan közel került hozzám, hogy hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Megszeppentem.

- Ez volt az egyetlen üres hely. - miközben beszélt a számat bámulta, szinte le se vette a szemét róla, csak akkor mikor megköszörültem a torkom, hogy jó lenne ha a szemembe nézne. Mondjuk nem mintha az sokkal jobb helyzetbe hozott volna. Sőt...amint belenéztem mélybarna szemeibe, a fejem elkezdett zúgni és bevillant egy kép. Egy árnyékról.

- Ah...mi volt ez? - kérdeztem hangosan, mire az osztály minden egyes szempárja rám szegeződött. Én viszont képtelen voltam velük foglalkozni, mert a fejem még mindig lüktetett.

- Lara! Valami baj van? - a tanár szigorú hangneme kizökkentett. A fejem zúgása megszűnt, én pedig újra jól voltam.

- Igen, elnézést. - hajoltam meg.

Mégis mi volt ez? - morfondíroztam. Nem tudom miért, de valami legbelül azt súgta, hogy a dolgok mostani szerencsétlen lefolyása Olivér érkezéséhez köthető. Ha jobban belegondolok, azóta ilyen különös minden, hogy Ő idejött. Valami nagyon stimmelt a sráccal, ebben biztos voltam.

- Lara! - állított meg a tanár, az óráról kifelé menet.

- Igen? - torpantam meg. Csak ne szidjon le nagyon...anya nem örülne még egy igazgatóinak.

- Lenne egy kis feladatod. Egy pár-alkalmas feladat. - mondta, de nem igazán tudtam rá koncentrálni, mert Olivér megállt szorosan mellettem, mintha csak engem várna, hogy menjünk együtt az ebédlőbe.

- Mi? - cincogtam.

- Olivér eléggé le van maradva a Bibliából, és mondtam neki, hogy te jó vagy magyarból. Remélem nem gond, ha néha, mondjuk...egy héten egyszer korrepetálnád. Csak amíg átmegyünk a leckén.

- Ööö....ööö....- Ez most komoly? - Hogy...ne. - dadogtam.

- Köszönöm! Viszlát! - intett a tanár, majd kiszaladt a teremből.

Rögtön Olivér felé fordultam, aki sejtelmes mosollyal nézett a szemembe.

- Tényleg képtelen vagy egyedül benyalni a leckét? Miért kellek én hozzá? - morogtam. Király! Egyel több alkalom, hogy a közelemben legyen. Ki tudja, mik fognak még történni velem. Legközelebb megtámad egy zombi?

- Izgibb, ha te magyarázol. Imádom ahogy a szavakat formálod, azzal a csinos kis száddal... - csípett bele párnáimba, mire rögtön ellöktem a kezét.

- Naa!!! - kiáltottam, de ő már rég kislisszolt a teremből.

- Ma délután nálad! - hátra se nézett, csak intett.

- Istenem! Mit tettem, hogy így büntetsz?! - rimánkodtam a plafon felé. - Legalább ne lenne ilyen dögös...

4.fejezet

Sziasztok!
Hoztam ma még egy részt, mert most pár napig nem igazán leszek gép közelben, de a hétvégén megpróbálom hozni az új részt. Ez most annyira nem lett jó, mint szerettem volna, de remélem tetszik! Jó olvasást :* Komizzatok, ha tetszik :)

- Ssss! - suttogta egy ismerős hang, majd elengedett erős karjaival.

- Olivér?! - kérdeztem rémülten, majd' mikor megpillantottam szép, ugyanakkor aggódó arcát, megnyugodtam. - Mi volt ez? Te is láttad? - kérdeztem hisztériázva.

- Mit kerestél itt az erdőben? - kért számon szigorúan. - Nem mondták neked, hogy az erdő éjszaka veszélyes?

- Mi? - döbbentem le. Most valami nyugtató szöveget kellett volna mondani, vagy esetleg... megölelnie, de ő... - Hagyjuk! A lényeg, hogy nem történt semmi! - hagytam magára, majd elindultam kifelé a rengetegből.

Éreztem, hogy Olivér a nyomomban van, de nem érdekelt. Hogy lehet valaki ilyen bunkó? - tettem fel magamnak a kérdést felháborodottan. Ebből is látszik, hogy nem tudja hogyan kell bánni a nőkkel...

- Fanni... - böktem meg a barátnőm hátát, aki önfeledten táncolt a srácokkal a táncparketten. - El akarok menni. 

- Mi? Máris? De hát, miért...? - kérdezte meglepetten, majd hátrapillantott és meglátta Olivért. Arca huncut félmosolyra kunkorodott. - Kapd el, gyerünk! - noszogatott. - Tök jó a buli, nehogy el akarj már menni! - próbált győzködni, de felesleges volt. Minél előbb eltűnhetek innen, annál nyugodtabb leszek.

- Én megyek. - fordítottam hátat a barátnőmnek, majd ellöktem Olivért az útból és elhagytam a buli színhelyét.

*****

- Elmondanád, hogy mi a fészkes francot akarsz tőlem? - vágtam hozzá a táskámat hirtelen, mikor már meguntam, hogy végig követ a hazafelé vezető úton. Elmebetegnek tűnhettem, de annyira megijesztettek az erdőben történtek, hogy alig vártam már, hogy biztonságban legyek. Olivérrel a nyomomban azonban ez lehetetlennek bizonyult. Valamiféle sötét erő áramlott belőle, éreztem, amint szavak nélkül a fenyegető sötétség körbeölel, pedig nem csinált mást, csak nézett.

- Milyen srác lennék, ha hagynám, hogy egyedül sétálj haza?! - kérdezte cinikus hangnemben.

- Nem kell hazakísérned. Sőt...a legjobb lenne, ha visszamennél oda, ahonnét jöttél! - léptem közelebb hozzá. Ez viszont nagy hibának tűnt. Az arca és égető tekintete rabul ejtett, abban a pillanatban levegőt se tudtam venni. Megbabonázott.

Szerencsére még időben kapcsoltam, és hátrébb húzódtam.

- Menj el! - a hangom már közel sem volt olyan meggyőző, mint szerettem volna.

- Ha elmegyek...ki tudja mik fognak történni veled... - emelte fel jobb kezét, majd végigsimított arcélemen puha ujjaival. Megdermedtem. Ez mi volt? 

- Ne próbálj meg elcsábítani... - nevettem fel cinikusan. - Nem fog menni. - mondta határozottan, de éreztem, hogy már rég sikerült elérnie a célját. Ezt viszont nem adhattam a tudtára. 

- Biztos vagy benne? - lépett közel hozzám, majd arcát az enyémhez érintette és édesen lihegni kezdett a fülembe, amitől a térdeim megremegtek. Már ott tudtam, hogy el vagyok veszve. A levegő viszont hirtelen megfagyott, Olivér teste megfeszült és aurájából idegesség és düh áramlott. Eltávolodott tőlem, majd kiegyenesedett és a hátam mögött elkezdett vizslatni valamit a távolban.

Szemöldökei összehúzódtak, fogaival pedig már vicsorított.

- Takarodj innét! - suttogta dühösen. 

Hátrakaptam a fejem, majd megpillantottam egy sötét alakot, messze a távolban. Férfi volt, az egyszer biztos. 

- Ő volt ott az erdőben is... - szorult össze a tüdőm. Hirtelen nem bírtam levegőt venni! Olyan érzés volt, mintha valamiféle erő összeszorítaná a légcsövemet és fulladozásra késztetne.

- Hagyd békén! Ő az enyém! - hallottam Olivér ingerült hangját, homályosan, ugyanis az agyam nem kapott elég oxigént, az ájulás kerülgetett. - Ereszd el, vagy megöllek! - Olivér most már ordított. A lábaim megrogytak, én pedig a földre estem, ugyanis Olivér eltűnt mellőlem, így nem tudtam kibe kapaszkodni. 

- O...Olivér.... - fulladoztam, majd a következő pillanatban a szorító érzés abbamaradt, én pedig úgy kapkodtam levegő után, mintha attól félnék, hogy mindjárt elfogy.

Miután regenerálódott a légzésem, felálltam és körbenéztem. Kai nem volt sehol. 

Gyorsan a telefonom után nyúltam, de meglepetten tapasztaltam, hogy ki volt kapcsolva.

- De hát... - ütögettem a készüléket, de az nem akart bekapcsolni.

- Itt vagy?! - tűnt fel előttem hirtelen, a semmiből Olivér.

- Hogyan.... - ámultam el, de Olivér nem engedte, hogy kérdések tömkelegét a fejére zúdítsam. Közbe szólt:

- Most szót fogadsz, és engeded, hogy szépen hazavigyelek. Majd elalszol és reggelre semmire sem fogsz emlékezni. - nézett mélyen a szemembe, majd tenyerét arcomhoz érintette.

- Vigyél haza. - feleltem nyugodtan, majd szófogadóan követni kezdtem a fiút.....

3.fejezet

- Nyárzáró buli. Ma, nyolckor! - osztogatta egy lány a folyosón a szórólapot. Amint elvettem a kezéből, már indultam is a kukához, hogy kidobjam. Semmi kedvem sem volt bulizni.

- Meghibbantál?! - fogta meg a kezem a barátnőm, Fanni. - El kell mennünk! Egy csomó jó pasi lesz ott!

- Nincs kedvem. - dobtam ki a lapot.

- Már pedig eljössz! - mondta határozottan.

- Faniii!  - hisztiztem, de felesleges volt, hisz tudtam, hogy el kell mennem vele. A vitákban mindig alul maradtam, esélyem se volt ellene.

- Felveszlek fél nyolckor! Most lépnem kell. - azzal intett egyet és mosolyogva elszaladt órára.

- Ajánlom, hogy ne merj még egyszer felbukkanni a csajom mellett, mert esküszöm kiheréllek...! - förmedt rá valakire a suli egyik menő sráca. Amint megpillantottam Olivért, szemeim kitágultak és csak figyeltem a jelenetet. Olivér fehér, testhez simuló felsőt viselt, egy fekete csőgatyával. Haja rosszfiúsan, kócosan keretezte gyönyörű arcát, amin gúnyos mosoly terült el, majd laza testtartással közelebb hajolt a fiúhoz.

- Mondd meg a barátnődnek, hogy ne ribancoskodjon. - szűrte fogai között Olivér, mire a másik srác begurult és már épp behúzott volna neki egyet, de Olivér sikeresen kivédte az ütést. Gyors reflexe van, az már biztos. - jegyeztem meg magamnak. És iszonyat szexi is...

- Ah...felejtsd már el! - csapdostam az arcomat.

- Mit művelnek maguk ott? - rivallt rá a két srácra az igazgató. -Patocska Olivér! Még csak két napja van itt az iskolában, máris bajba keveredik! Irány a terembe! Maga is, Lara kisasszony!

Felkaptam a fejem. 

- Oh, igen. - váltottam egy gyors, sejtelmes pillantást Olivérrel, majd eltűntem a folyosón.

- Mit akar ez az ember itt? - ültem le a helyemre. Az egész órából semmit se értettem, csak Olivéren járt az eszem. Tényleg lehetséges az, hogy miattam jött ide, Magyarországra? Ha igen, akkor mégis miért? Annyi kérdésem lenne hozzá, de ő nem tud normálisan válaszolni.

*****

- Te...te nem igazán öltöztél ki... - nézett végig rajtam Fanni, mikor kiléptem a lakásból és beültem mellé az autóba.

- Szoknya van rajtam! - mutattam magamra. - Mini szoknya! Ennél többet ne várj tőlem... - kötöttembe magam. - Na...nem indulunk? - noszogattam a barátnőmet, míg végül sikerült elindulnia.

*****

- Lara, Fanni! - jöttek oda hozzánk az osztálytársaink, akikkel igazából nem nagyon beszéltünk az elmúlt három évben, most mégis úgy köszöntöttek minket, mintha barátok lennénk egy jó ideje.

- Sziasztok! - mosolygott elbűvölően Fanni, majd felkapott a pultról egy tequila-s poharat és lehúzta. - Milyen a buli? - kérdezte a fiúkat.

- Nagyon állat! Menjünk táncolni! - karolta át a barátnőmet az egyik srác.

- Megyek, hozok valami másik piát. Anyám kinyír, ha részegen megyek haza. - kiabáltam túl a zenét, azt már nem tudtam, hogy Fanni meghallotta-e, vagy sem.

Mivel ez egy szabadtéri buli volt, ezért tábortüzet is gyújtottak, amit sok ember állt körbe. Lehetett sütögetni, beszélgetni, táncolni. Igazából jól éreztem volna magam, mégis...valami szorongatott belülről. Folyton úgy éreztem, hogy figyelnek. 

- Bu! - ijesztett meg valaki, de úgy, hogy majdnem beleestem a tábortűzbe. Az a valaki viszont megragadta a derekamat és magához húzott, hogy ne essek bele a tűzbe. 

- O-Olivér? - néztem bele nagy, koromfekete szemébe. Ahogy a narancssárga lángok megvilágították tökéletes arcát, egyszerűen eszméletlenül nézett ki. Egyáltalán nem hatott embernek, inkább mint egy égből leszállt angyal...

Huncutul elmosolyodott, mire én feleszméltem, hogy erős karjai még mindig a hátamon pihennek. Ellöktem magamtól és elsuhantam mellette, hogy lenyomjak a torkomon egy rövidet. 

- Jó huzatod van, kislány! - támaszkodott meg a pulton. - Kérsz még egyet?

- Nem, kösz! - vágtam rá. Az alkohol égette a torkomat, pár perc múlva pedig a testemet elárasztotta a hő és úgy éreztem... mozognom kell. Táncolnom!

- Jó hatással van rád a tequila. - jegyezte meg pajkosan Olivér, majd letette a poharát és megfogta a kezem. A táncparkett felé kezdett el húzni és mikor beértünk a tömegbe, kezei lecsúsztak a derekamra, az enyémek pedig átkulcsolták a nyakát. Elkezdtünk mozogni a zene ütemére,Olivér iszonyatosan szexi mozdulatokat tett, amik azonnal lázba hoztak. Hirtelen felnevettem.

- Mi az? - kérdezte Olivér, egy szexi félmosolyt rám villantva.

- Ki vagy te? - néztem bele a szemébe. Szórakozottnak tűnhettem, Olivér mégis elkomorodott.

- Biztos, hogy tudni akarod? - suttogta a fülembe, mire a kezemen a szőr is felállt.

- Mi ez a macsó, rosszfiús duma? - kacagtam önfeledten.

- Mi van, ha nem csak játszom a rossz fiút, de tényleg az is vagyok?! - igézett a tekintetével.

- Tudom, hogy az vagy. Más különben miért jöttél el volna egészen idáig, Amcsiból? - suttogtam vissza a fülébe, majd egy hanyag mosolyt dobtam felé, lehámoztam karjait a derekamról és otthagytam a táncoló emberek között.

- Nagyon kell pisilni... - álltam meg hirtelen és keresni kezdtem egy kis helységet, de nem volt. Akkor marad az erdő? - indultam el a sötétség felé.

Nem tartottam túl jó ötletnek, de nem volt más választásom. Csak nem jön ide senki... - gondoltam, miközben egyre beljebb hágtam az erdőben.

Gyorsan elvégeztem a dolgomat, mikor valami furcsa hang ütötte meg a fülemet, lépések közeledtek felém. Megijedtem. 

- O-O-Olivér? - próbálkoztam remegő hangon, de nem jött válasz. Kapkodva néztem körbe, mikor az egyik nagy bokor mögött megpillantottam egy magas alakot. Aztán abban a pillanatban el is tűnt. Amint észhez tértem, azonnal elkezdtem hátrálni, de valaki hirtelen elkapta a kezem, és a kiabálásra nyíló számat betapasztotta tenyerével. Nem tudtam menekülni...

2.fejezet

Miután leszálltam a repülőről és beültem a taxiba, valamiféle rossz érzés fogott el. 

Mintha követnének....

Gyorsan hátrakaptam a fejem a hátsó ülésről, de minden tiszta volt. Semmilyen gyanús alakot nem láttam, mégis...ez az érzés a bensőmben nem hagyott nyugodni, még akkor sem mikor végre megpillantottam a gyönyörű, nagy házunkat, amelyet sok színes virág vett körül.

- Anya! - rohantam felé, majd nyomtam egy puszit az arcára és besétáltunk a házba.

- Na...minden rendben volt? - kérdezte boldogan, mire bólintottam egyet. Hazudtam. Nem volt rendben. Apám nem volt rendben, sőt...nagyon úgy tűnt, mintha a halálán lenne.

- Akkor jó. Na most menj fel a szobádba, pakolj ki aztán gyere enni, nagyon finomat főztem neked. Jah és a tankönyveid is fenn vannak, tudod...holnap suli...

- Jaj, tudom... - szomorodtam el, majd felrohantam a szobámba, aminek az ablaka a gyönyörű kertünkre nézett. Mindig imádtam kiülni a balkonra és nézni a medencét, amelyet rengeteg színes virág vett körül. Úgy nézett ki, mint a Rómeo&Júlia-ban, Júlia kertje. Simán fel lehetett mászni, és titkon reménykedtem is, hogy valamikor, valaki felfog jönni hozzám...

*****

Este képtelen voltam elaludni. Folyton csak apám és az a különös fiú járt az eszemben. Vajon mi is történhetett pontosan ott a sikátorban? - ez a kérdés lebegett a szemem előtt. Biztos voltam abban, hogy valamiféle szárnyakat láttam. Milyen madár lehetett? Lehet van egy szörny, ami megtámadja az embereket? Ha erről van szó, akkor apám is bajban van. Na és az a fiú? Nem tűnt valami kedves srácnak, inkább mint egy rosszfiúnak. Mégis... valamiféle vonzalmat éreztem iránta. Mikor a közelembe jött...a vérem felforrt és nem akartam mást, csak...

- Fúj, nem! - bújtam el a takaróm alá. - Fújj! Semmiképp! Felejtsd el! - ennek a szónak a mondogatásával végre sikerült, hajnali három órakor elaludnom.

*****

Reggel kótyagosan lépdeltem fel az iskolám lépcsőjén.

- Hjajj, már megint itt.. - ásítottam egy nagyot.

- Lara! Látom élvezi az első napot. - nézett le rám az igazgatónő, a lépcső tetejéről.

- Uh...bocsánat! - hajoltam meg, majd vörös fejjel igyekeztem elslisszanni mellette.

- Lara! - csapott a hátamra a barátnőm, Fanni.

- Hééé! A szívbajt hoztad rám! - mordultam rá. - Bocsi...nem igazán aludtam az éjjel.

- Na miért? Mit csináltál? - kérdezte huncut hangon, majd felszisszent. - Van pasid? Nem mondod...és nekem miért nem szóltál? - kért számon. Mindig ezt csinálta. Furcsa következtetéseket vont le a dolgokból és nem hagyta, hogy végig mondjam a mondandómat.

Már épp nyitottam volna ki a számat, hogy jó lehordjam, amiért hülyeségeket beszél, de akkor valami olyasmit pillantottam meg, amit a legkevésbé vártam.

A fiút.

Aki elrabolt tegnap, és egy koszos raktárba vitt. 

- Mondom én, hogy van pasid... - csak tompán hallottam Fanni lelkes hangját, annyira lefoglalt a srác, hogy csak őt voltam képes nézni. Ő is rám pillantott, sejtelmesen, amibe a gyomrom is beleremegett. A  következő pillanatban pedig...eltűnt.

- Hahó, Lara?! - böködött Fanni.

- Bocsi...most mennem kell. - szaladtam az ajtó felé, ahol a fiú állt az előbb. Hiába kerestem, kapkodtam a fejemet össze-vissza, nem láttam sehol. 

- Lehet csak képzelődtem... - suttogtam magamban. 

- Gondolod? - ijedten ugrottam arrébb, és majdnem beleestem a suli udvarán lévő szökőkútba. Ő volt az! Itt van, nem csak képzeltem!

- Mi a fészkes francot keresel TE itt? - húztam össze a szemöldökömet. - Te követtél engem? - egyenesedtem ki.

- Szeretnéd? - jelent meg az a bizonyos félmosoly gyönyörű arcán. Majd közelebb lépdelt és felém nyúlt szép kezeivel. Időm nem volt reagálni, a fiú megfogta egyik kósza hajtincsemet, majd óvatosan a fülem mögé tűrte.

Ledermedtségemben is hallottam, hogy a lányok az üveg mögül feljajdulnak. Nyilván azt hitték, hogy bármi közöm is van ehhez a jó csávóhoz. Hát tévedtek.

- Ne gyere a közelembe, te... - hátráltam.

- Olivér. - mosolygott csábosan. - Olivér a nevem. Te pedig...Lara, igaz?

Honnan tudja ez a nevem? - a gyomrom még mindig remegett, de most már az idegességtől és a félelemtől. Nem tudtam, mit akar ez az ember, de abban biztos voltam, hogy közöm van ahhoz, hogy ide utazott Koreába, és pont ebbe a suliba iratkozott be....

1.fejezet

- Biztos nem akarsz hazajönni Magyarországra, apa? - szóltam rekedtes hangon apámhoz. - Ott el tudnánk látni, és nem kéne egyedül ülnöd egy sötét szobában...

- Jay...kicsim...Tudod, hogy anyád és én elváltunk. Jó nekem itt az Államokban. - mosolygott erőtlenül. - Annyira örülök, hogy itt vagy. Csak kár, hogy ritkán jössz. 

- Most nyár van, de... nemsokára haza kell mennem... - öntöttem neki egy kis teát. - Mivel tudnálak rávenni, hogy velem gyere?

- Semmivel kicsim... - mondta elhaló hangon.

Szomorkásan odaadtam neki a csészét, majd felkaptam a táskámat.

- Elmegyek boltba gyógyszerért, mindjárt jövök. - azzal kiléptem a kopott ajtón és a közeli kis gyógyszertár felé vettem az irányt.

                                                                              *****

- Köszönöm szépen. - mondtam angolul, majd visszaindultam, de hirtelen valami zörej ütötte meg a fülemet, mint amikor a fazék és egyéb konyhai eszköz leesik a földre.

- Ne! Eresszen...! - hallottam egy kétségbeesett női hangot. 

Mivel általában nem hagytam a dolgokat annyiban, és nem bírtam elviselni, ha valaki bajban van, lassan követni kezdtem a hang irányát. 

Egy keskeny sikátorban értem, de a nőt nem láttam, csak...csak...egy óriási nagy szárnypár-t.

- Mi a jó.... - ámultam volna el, de hirtelen eltűnt előlem, nem csak a szárny, hanem ...mintha kiütötték volna a szemem. Semmit nem láttam, csak éreztem, ahogy valaki megragad. Végül az eszméletemet is elvesztettem.

*****

Egy sötét, szinte üres szobában találtam magam, mikor felébredtem. Azon nyomban a kijárat felé vettem az irányt, de megszédültem. Ahelyett, hogy a fejem nagyot koppant volna a padlón, valaki elkapott és izmos karjaiba zárt. Jó érzés lett úrrá rajtam, de a következő pillanatban ez rögtön el is múlt, ugyanis erősen vágódtam vissza a padlóra.

- Héé! - néztem arra, aki ellökött magától. Egy nagyon helyes, fehér bőrű, szőkésbarna hajú srác állt előttem.

- Jól érzed magad - kérdeztem kérdezte magyarul, mire én teljesen ledöbbentem.

-Te magyar vagy? - kérdeztem, mire a fiú sejtelmesen elmosolyodott. Már akkor rájöttem, hogy egy nőcsábász. A kisugárzásáról, a testtartásáról és pajkos mosolyáról azonnal következtetni lehetett...playboy.

- Szeretnéd? - kérdezte vissza angolul, miközben egyre közelített felém. A ruházata nem állt másból, csak egy fekete csőnadrágból és egy testhez simuló pólóból. Nem volt annyira kigyúrva, inkább...esztétikusnak hatott. Piszok szexinek. De nem dőlök be neki. Nem hiába rabolhatott el, egészen biztos voltam a szándékában.

- Ezek szerint az vagy. - szortyintottam. - Akkor... - mondtam magyarul. - Engedj el, apámnak oda kell adnom a gyógyszerét, nem érek rá ilyenekkel foglalkozni... - pattantam fel, de ellökni nem tudtam az útból. Szikla szilárdan állta el az utamat, esélyem sem volt.

- Héé! - szóltam rá, de ő továbbra se állt félre. 

- Mit láttál, mielőtt ide hoztalak? - kérdezte gyanús tekintettel. Közelsége zavarta a közérzetemet, zavarba hozott, holott tudtam, hogy egy playboy-tól nem kéne félnem. Simán el tudnék szökni előle... - gondoltam.

- Semmit. És most már elengednél? - kaptam a kilincs után. 

- Ácsi! - támaszkodott az ajtónak. - Nem hiszek neked... - szorított sarokba. Arca nagyon közel került az enyémhez, hogy nem mertem a szemébe nézni.

- Már mondtam, hogy nem láttam semmit. - ejtettem ki minden egyes szót lassan, érthetően. Fogalmam sincs, hogy mit akart tudni, de igazából nem is annyira érdekelt. Csak vissza akartam térni apámhoz, a gyógyszerrel.

- Remélem nem foglak meglátni, hogy ott szaglászol a sikátorban.... - szemei szikrákat szórtak, miközben beszélt.

- Biztos nem, mivel holnap indul vissza a repülőgépen Budapestre. - suttogtam visszafojtva a mérgem. - Nincs időm a hülyeségeidre, bárki vagy is és bármit is akarsz elrejteni előlem. Ha tőlem kérdezed, szerintem összekeversz valakivel... - vontam vállat, mire ismét féloldalasan elmosolyodott.

- Szeretnéd, mi...? - azzal karjai lehullottak a teste mellé, így szabad utat engedett nekem a kijárathoz.

- Áldjon Isten! - köptem oda neki, majd amilyen gyorsan csak tudtam kifutottam a házból, ami inkább valami raktárnak nézett ki és nagyon le volt pusztulva.

*****

- Hol voltál ilyen sokáig, már este van.... - kérdezte rekedtes hangján az apám.

- Bementem még pár üzletbe. Bocsi, hogy késtem. - hazudtam, majd odaadtam a gyógyszert és segítettem neki bevenni, ugyanis arra is képtelen volt, hogy felemelje a poharat.

- Apa... - ültem le vele szemben. Arca öreges volt, inkább lehetett volna a nagyapám, mint az apám. - Elmondod végre, hogy mitől törtél össze ennyire? Pár éve még nem volt ilyen súlyos... - tudtam, hogy ezzel érzékeny pontot találok el, de...nagyon kíváncsi voltam. Igaz sose élt velem, de mindig küldött képeslapot és ajándékot ünnepekkor. Gondolt rám. Mégsem lehettünk együtt sosem. Pedig mind a ketten nagyon szerettük volna.

- Nem mondhatom el kicsim... - mosolygott nehézkesen. - De felkészítelek előre...ez öröklött dolog... jobb ha nem maradsz itt sokáig...menj vissza holnap az első járattal...

- Mi ez, valami vírus? - ugrottam fel. 

- Valami olyasmi...a véred miatt nem tudod kikerülni...ezért jobb ha messze mész... - mondta komolyan.

- Apa...beszélj érthetően... - kérleltem, de ő lassan letette a poharat és amint lehunyta a szemét, el is aludt.

- Ahh ~ - megint nem jutottam előrébb. Sőt...ma még el is raboltak! .....