11.fejezet

- Most...mégis hova viszed azt a formás kis segged? - torpant meg Olivér, mielőtt bevágtattunk volna a nagy tömegbe, a városközpontban.

- Haza? - fordultam hátra.

- Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy mostantól nálam laksz. - húzta fel a szemöldökét kérdőn.

- Igen, de haza kell mennem a cuccaimért, mellesleg ott van anyám is... - Olivér karon ragadott, majd magához húzott. Sötét írisze fogva tartotta a tekintetemet, miközben finom kezeivel eltűrt egy kósza hajtincset az arcomból. Olyan közel volt, a leheletét is éreztem.

- Már nem mehetsz vissza oda többet. - suttogta, de így is jól hallottam, a zúgolódó tömegben.

- Tessék? - hátráltam. - Hogy érted, hogy nem mehetek oda többet?

- Mikor kijelentetted, hogy hozzám költözöl, attól kezdve anyád életéből eltűntél. Ez a jó egy bukott angyalban. - mosolygott, de én közel sem voltam ilyen vidám. - Bármit mondasz neki, azt azonnal teljesíti.

- Te szemét!!! - ütöttem mellkason. - Hogy merészelted? És...mikor? Hogyan? De ami a legfontosabb, miért? - vajon mit fog még kitalálni, hogy végleg tönkre tegye az életemet? 

- Azt akarod, hogy biztonságban legyen anyád? - kérdezte kimérten. - Tudod hányan vadásznak rád és rám együtt véve?

- Rád? - lepődtem meg. - Rád miért?

- Hahó! Bukott angyal vagyok. - húzta a száját. - Csak jól rejtőzködöm és remek a meggyőzőképességem. 

- Pfff... - fintorogtam. - Kik vadásznak ránk?

- Ha hazaértünk elmondom. - fogta meg a kezem, a baj csak az volt, hogy így úgy tűnt, mintha járnánk. És ez tetszett. Mármint... jó érzés volt. De ez nem helyes. Olivér átvert, kihasznált és nem utolsó sorban...meg akarja szállni a testem, a végén pedig az öngyilkosságig fog hajszolni. Miért érzem mégis biztonságban magam mellette?

Talán mert ő az egyetlen, aki segíthet. Miután eltűnteti az ellenségeimet, ráveszem, hogy ne szálljon meg. Legalábbis ez a célom, azért teszem azt, amit mond.

*****

Pár percnyi sétára volt Olivér lakása, a várostól. Nem esett messze a mi házunktól. Vajon direkt szervezte így?

- Szemmel kellett, hogy tartsalak. - válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.

- Tudsz a fejemben olvasni? - kaptam rá a tekintetem.

- Alapvetően minden bukott angyal képes az emberek fejében olvasni, de a tiedben nehéz. Biztos azért, mert nem vagy teljesen ember. - nyitott be az ajtón, majd betessékelt.

- Hogy érted, hogy nem vagyok teljesen ember? Miről beszélsz? - kezdtem megint ideges lenni. Vajon mennyi mindent nem tudok még magamról, a családomról és Olivérről?

- Egy Nefilim gyermeke vagy. Ha nem az lennél, most élhetnéd az életedet, azon aggódva, hogy miért nem vesz észre ez a helyes, sármos fiatal srác. - mutat magára. - Legalábbis... elég sokan ezt gondolják a suliban, még a barátnőd Fanni is. - vigyorgott öntelten, miközben elővett a szekrényből egy zacskót.

- Na ne nevettess...- kuncogtam, majd levágódtam a bőrkanapéra. Egész kényelmes... - Fanni nem hiszem, hogy... - kezdtem volna, de rájöttem, hogy ez az információ elenyésző volt Olivér előző mondatában. - Minek vagyok a gyereke? - ültem fel.

- Egy Nefilimnek. Apád az volt.  - felelte nemes egyszerűséggel. - Tudod mi az, hiszen meséltél is róla, mikor korrepetáltál... - kacsintott.

- Szóval azt akarod mondani... - álltam fel fenyegetően. - Hogy az apám egy bukott angyal fia volt? - csaptam az asztalra.

- Egész jól bírod. - bújt az arcomba Olivér, majd pajkos szemei lejjebb vándoroltak, az ajkaimra és ismét fel a két szemembe. Olyan gyönyörű volt. Gyorsan megráztam a fejem, hogy eltűntessem Olivér arcát az elmémből. Nem szabad elfelejtenem, hogy ez a védjegye. Ő így tudja megbabonázni az embereket, ez az egyik speciális képessége.

- Meséljek még? A végén el se mersz majd aludni nélkülem... - már megint bevetette azt a csábos félmosolyát, ami mindig elgyengített. A francba ebbe az ördögbe! - mérgelődtem magamban.

- Te javíthatatlan vagy. - ráztam a fejem, majd visszasétáltam és keresni kezdtem a szobámat.

- Sajnos már az. - hagyta annyiban Olivér. - Mit keresel?

- A szobámat. Gondolom már mindent gondosan berendeztél, ha képes voltál anyámmal elfeledtetni, hogy létezem. Mégis hogy gondoltad ezt? Az iskola? Onnan is kiírattál?

- Onnan nem, bár...lehet még arra is sort kerítek. Az egyetlen zavaró tényező, az YaOu. Őt is szemmel kell tartanunk. Tudod...van az a mondás, hogy a barátaidnál csak az ellenségeidet kell jobban magad mellett tartani. Jobb, ha látom mire készül.

- Ő mit akar? 

- Ő is a testedet. - tette be a tésztát a buborékoló vízbe Olivér. - Már vagy a bukásunk óta hadban állunk. Azzal vádol, hogy én magammal rángattam ide, és most így akar büntetni. Legalábbis azt hiszem ez az oka, hogy üldöz téged. 

- Örülök, hogy én vagyok a háborútok tárgya. - horkantam fel. - És téged ki keres? Miért kell bujkálnod? - faggatóztam. Igazság szerint nagyon is érdekelt a dolog. Mindig imádtam a fantázia történeteket, bár álmomban sem gondoltam volna, hogy minden, amit a Bibliában olvastam, igaz. Szerintem még mindig nem fogtam fel teljesen, hiszen nagyon jól viselem. Mondjuk ez jellemző volt rám. A kiakadásom csak pár percig tart eleinte, viszont ha eljut a tudatomig a felhalmozott történtek súlya, oly' annyira kiborulok, hogy nagyon nehezen lehet lenyugtatni. 

- A Hatalmasok. - mondta.

- Úgy érted...az arkangyalok? Vagy?

- Az arkangyalok bizonyos megbízottjai, a Bűntetők. - tette le az asztalra a nekem szánt ételt. - Azzal bízták meg őket, hogy vadásszanak le minden - nem a Földre való-  teremtményt, beleértve a Nefilimeket és atyjaikat, a Bukottakat. Szerintük a bukott angyalok a forrása az emberi bűnnek. Ők terelték Ádámot és Évát, hogy elkövessék az első bűnt, ami később kihatott az egész emberiségre, mint tudod...

- Az almaevés... - bólintottam, majd bekaptam az első falatot.

- Az arkangyalok szerint, a Bukottak rontást hoznak az emberi létre, kínozzák őket, rombolnak és bajokat okoznak. Ami részben igaz is...

- Akkor megérdemled a büntetést. - mondtam hidegen. 

- Úgy gondolod? - kérdezte vissza komolyan, már-már bűnbánóan. Talán rosszul esett neki, hogy ezt mondtam?

- Megölted az apámat... - emlékeztettem.

- Nem ÉN öltem meg, viszont azt bevallom, hogy én is hibás vagyok.

- Ugyan az. - tettem le a villát. Az étvágyam is elment.

- Már késő megbánnom a bűneimet. - hajtotta le a fejét. - Ha feladom magam, azon nyomban a pokolra küldenek. 

- Sosem késő megbánni a félrelépéseidet. Ez mind fejben dől el. Akarod-e vagy nem. - néztem vele farkasszemet, de ő volt az aki előbb elnézett. Láttam arcán az érzelmek vegyes ötvöződését, fontolóra vette a lehetőségeit, de ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy megpróbálja, felállt és engem is feltessékelt a székről.

- Megmutatom a szobád...

10.fejezet

- Takarodj innét! - mondtam szigorúan, de Olivér egy tapodtat sem mozdult. Sőt, egyre csak közeledett, majd egyik kezével elkapta a csuklom, arra viszont nem számított, hogy a bőre perzselődni kezd. Igazából én sem.

- Áú! - kapta el a kezét hirtelen. - Mi a fra...Te belenyúltál a szenteltvízbe? - kérdezte szúrós tekintettel.

Elgondolkodtam. Igen...mielőtt kijöttem a templomból, beletettem a kezem. Ezek szerint...akkor mégis csak jó valamire a szenteltvíz!

- Hagyj békén! - nem akartam gyengének tűnni, bár valószínűleg hozzá képest az voltam.

- Most velem jössz! - ragadta meg a másik kezemet Olivér, majd maga után kezdett el húzni, a motorja felé.

- Eressz már el!!! Hazug disznó! - hadonásztam, de nem értem vele semmit.

- Fogalmad sincs a dolgokról, addig ne vádaskodj, míg nem tudsz mindent! - fordult hátra Olivér.

- Hallottam, amit a papnak mondtál! - kiabáltam. - Te vagy a hibás apám haláláért. Te hoztad az életembe a folytonos rettegést, minden a te hibád! - gördült le egy könnycsepp az arcomon. Sajnáltam, hogy csalódnom kellett benne. Bár tudtam, hogy nem egy könnyű eset, de eddig csak azt hittem, hogy playboy, de mint kiderült...annál sokkal rosszabb....egy bukott angyal. Aki meg akar szállni. Istenem, de hülyén hangzik. Mégis... azt hiszem igaz.

- Most szépen elhallgatsz és velem jössz. Addig aludj! - ismerős érzés kerített hatalmába. A sötétség elnyelt Olivér szavaira, mint minden alkalommal, mikor elvarázsolt.

*****

Nem is lehetett volna rosszabb. Amint kinyitottam a szemem, elkapott a deja vu érzés. Ismét egy raktárban voltam, a földön, mint amikor először találkoztam Olivérrel Amerikában.

A kezeim bilincsbe voltak verve, és egy száll trikóban és nadrágban ültem a földön.

- Ah... mi vagy te, valami perverz? Hol a pulcsim? - kérdeztem a levegőbe, mert akkor még nem tűnt fel Olivér. - Fázom! - kiáltottam kimérten.

- Nem izgat. - tűnt fel Olivér a semmiből, majd ledobta elém a kabátomat. Hát ezzel most nagyon sokra megyek, bekötött kézzel.

Hitetlenkedve felkuncogok.

- Szóval ez az igazi valód? - kérdeztem. - Tapló.

Egy pillanat alatt ott termett előttem, és szinte belemászott a képembe.

- Te hoztad ezt ki belőlem. Nem kellett volna elmenekülnöd. - szűrte fogai közt. - Úgyis megtalállak, bárhova is mész... - horkant fel, miközben kiegyenesedett.

- Hát ez valóban mulatságos. - motyogtam cinikusan. - Mikor akarsz innen elengedni?

- Majd ha jobb belátásra bírtalak. Ha nem akarsz elszökni, ismét. - nézett bele a szemembe, koromfekete íriszeivel.

- Azt reméled, hogy ölbe tett kézzel várom a Cheshvan-t, hogy megszállj? Normális vagy? - röhögtem képen, bár belül szorongtam.

- Valami olyasmi. - vallotta be Olivér, miközben letett egy vaskos könyvet az egyik dobozra.

Most itt akar olvasni mellettem, miközben felügyel? De mégis meddig? Amíg együtt nem működöm vele?

De mégis mit vár? Hogy eldobok mindent, és átadom a testem, hogy megszállhassa?

- Egész pontosan mit is akarsz velem tenni? - kérdeztem halkan.

- Csak arra kérlek, hogy ne szökj el. - guggolt le elém, így az arca majdnem egy síkba került az enyémmel. - Nem menekülhetsz el.

- Komolyan...képes lennél megszállni? - próbáltam hatni az érzelmeire, hátha... csak egy kicsit is megkedvelt, de arckifejezéséből ítélve, ő már rég eldöntötte a sorsom. Már eleve így tervezte az egészet, azért követett, azért 'barátkozott' meg velem. Ismételten be lettem csapva.

Apámnak igaza volt. Ő próbált figyelmeztetni a levelében, de akkor még nem értettem semmit. Most viszont...hiába is akarnám felidézni a szavait, nem nagyon menne. De igazság szerint már nem is segítene. A levelében figyelmeztetni akart erre, a baj már megtörtént, ezen már nem segíthetek.

- Ezt csinálom már egy...hm...kétszáz éve. Miből gondolod, hogy kihívást jelentenél? - kérdezte közömbösen.

- Két.Száz? - akadt el a szavam, bár ez rám nézve lényegtelen volt. Sokkal fontosabb dolgokról kell kifaggatnom, mint a kora. - És ha szabad megkérdeznem ...miért éppen én?

- Fogalmazzunk úgy, hogy...családi örökség. - kacsintott.

- Családi örökség? - háborodtam fel. - Más ember egy menő autót, esetleg házat és egy csomó milliót kap örökségként, én meg... megszállhat egy bukott angyal...hm...végül is... még örülhetek a jussomnak... - pörültem magammal.

- A legnagyobb baj itt az...hogy más is akar téged... - bökte meg a homlokomat Olivér a mutató ujjával.

- Nem magam miatt akarnak a pasik, hanem a testem miatt... végül is...én csak egy átlagos lány vagyok. - poénkodtam.

- A-a. Ebben tévedsz. - mosolygott Olivér. - A te tested...khm, mármint nem csak férfi szemmel, de angyal-szemmel nézve is épp olyan csábító. - vigyorgott önfeledten. Nagyon örültem, hogy ennyire mulattatja a helyzetem.

- Inkább ördög, mint angyal... - helyesbítettem.

- Jogos. - hagyta annyiban Olivér. - Na...akkor megfogadod, hogy nem rohansz el, mint pár órával ezelőtt, a templomnál?

- És mit kapok cserébe? Elengedsz, hogy aztán megszállhass, ha eljön az idő?

- Hm...mondjuk úgy, hogy addig biztosítalak a jóllétedről. Annak érdekében, hogy mindig szemmel tudjalak tartani, be kell költöznöd hozzám.

- Haha. - nevettem. - Épp elég jól élek az édesanyámmal is, nincs szükségem rád. - ellenkeztem. Valójában nagyon nem tetszett az ötlete. Mi lenne, ha együtt kéne élnem vele? Egy Bukottal? Egy Olivérrel?  Szerintem nála rosszabb lakótárs nem is lehetne.

Végül úgy döntöttem, hogy belemegyek. Persze látszólag. Valahogy akkor is ki kell másznom ebből a genyából. Nem történhet velem ilyesmi, erre nem vagyok felkészülve. Apám talán gyáva volt, de én biztos hogy ellenszegülök.

- Legyen. - néztem mélyen szemeibe. - Hozzád költözöm.

Olivér arca meglepett volt, majd pár másodperc múlva kajánul elmosolyodott.

- Nem fogod megbánni. - mondta, miközben csettintett egyet az ujjaival, és a bilincs hirtelen eltűnt a csuklóimról.

- Már azt is megbántam, hogy találkoztunk. - álltam fel, majd mikor elhaladtam mellette, neki mentem a vállának. De ő csak felkacagott.

- Azt hiszem szükséged lesz az útmutatásomra. Elég veszélyes ez a környék. - jött utánam....

9.fejezet

Amint beléptem a templomba, megcsapott a rothadó fa és a leégett viasz illata, ami nem volt annyira rossz, mint ahogyan hangzik. Kellemes volt, nyugtató.

A furcsa az volt, hogy senki sem tartózkodott a teremben, a padok üresen álltak, bár az oltárnál még égett a gertyák lángja.

Lassan közeledtem a díszes kő felé, majd mikor elé értem megtorpantam.

- Mit is csinálok most én itt? - suttogtam magamnak.

- Segíthetek? - lépett elő a kupola alól egy idős pap. Arca kedves volt, mégis volt benne valami különleges. Olyan pillantással méregetett, hogy azt hittem átlát rajtam. Mintha tudna mindent, amit tettem, teszek és tenni fogok. Megrémisztett.

- Jó napot! - hajoltam meg. - Én...khm... - makogtam. Mondjam el neki, hogy mit szeretnék vagy hazudjak? Bár...azt egy templomban lehet nem volna célszerű.

- Egyik barátom szerint...a szenteltvíz megvéd. - mondtam ki az idiótának tűnő választ. Az is volt. Milyen hülyeség?

A pap arcáról a mosoly rögtön lefagyott, majd elgondolkodó arckifejezése után ismét kedvesen fordult felém.

- Hol van most az a barátod? - oltotta el a még megmaradt gyertyák lángját a saját ujjaival. Lehet inkább Buddha-hoz kéne imádkoznom... - morfondíroztam.

- Kinn. - nyeltem egy nagyot. Igazából világ életemben féltem a papoktól. Legalábbis nem éreztem jól magam a közelükben.

- Ha megbocsát?! - hajolt meg. - Pár perc és azonnal jövök vissza és teljesítem a kérését. Várjon! - azzal sietős léptekkel visszament, és a kupola alatti kicsinyke ajtón távozott.

*****

Míg vártam, végignéztem a képeket a falon, majd visszasétáltam a bejárathoz, ahol a szenteltvíz kelyhe állt.

- Mégis hogyan tudna ez megvédeni? - nyúltam bele. - De ami az érdekesebb ...mitől kell megvédenie?

- Sejtettem, hogy eljössz... - hallottam egy hangot nem messze. Arra rájöttem, hogy kintről jön, és mint később kiderült a pap beszélt, még hozzá...Olivérhez.

Gyorsan kisurrantam, majd elbújtam az egyik oszlop mögé és onnan hallgatóztam. 

Vajon honnan ismerik egymást? 

- Muszáj volt... - mondta Olivér halkan, de hallhatóan. - Bár, nem volt a terveim között.

- Ugye tudod, hogy így sosem fogsz visszakerülni. Az Úrtól nem kapsz megbocsátást, ha tovább így folytatod.

- Már rég lemondtam róla. - fordult el más irányba Olivér.

- Ha lemondtál volna róla, miért küldted a lányt hozzám?

- Más is feltűnt a színen. Muszáj volt bebiztosítanom a tulajdonom. Így talán tovább húzza... - beszélt Olivér közömbösen.

- Ő nem a Te tulajdonod! - mondta a pap szigorúan. - Ő egy ártatlan, félárva lány. És ne felejtsd el, hogy ki miatt lett az...

A szívem kihagyott egy ütemet.

- Az nem az én hibám volt! - szűrte fogai között Olivér. - Az apja nem volt jó semmire. Gyenge volt és gyáva. Mindig órákat könyörgött a megszállás előtt. Mit tehettem volna? 

- Miért nem próbálsz meg a jó útra térni? - kérlelte a pap. - Miért kell ezt a szerencsétlen lányt is beleráncigálnod ebbe a sötét világba?

- Ő más... - meredt el Olivér. - Ő erős. Megfogja tenni, amit kérek tőle. Ahogy most is megtette. - apró félmosoly húzódott szép arcán.

- Azt tervezed, hogy a bizalmába férkőzöl, elcsábítod, majd eléred hogy minden parancsodnak eleget tegyen?

- Valami ilyesmi... - felelte Olivér cinikusan.

Mi ez az egész? - kapkodtam a levegőt.

- Isten nem bocsát meg neked soha. És YaOu-nak sem. Ugye Ő az a másik, aki a lányra pályázik?

- Igen, Ő.

YaOu? - hökkentem meg. Az a YaOu, akivel összefutottam a temetőben?

- Nem akarsz megszabadulni ettől a kényszertől? Szeretsz pusztítani? Boldog vagy, hogy ellenszegülhetsz Istennel? - morgolódott a pap.

- Ez a sorsom. Hiszen Bukott vagyok. Ez a feladatom.

- Nem! Ez nem igaz! - ellenkezett a pap. - Te belül jó vagy! - tette tenyerét Olivér mellkasára. - Tudom, hogy az vagy. Azt is érzem, hogy szenvedsz. 

Néma csönd. Olivér nem mert a pap szemébe nézni, csak száját rágta.

- Kedveled őt? - törte meg a csendet a pap.

- Tessék? - kérdezte Olivér felháborodottan.

- Nem magad ellen akarod 'beoltani' a lányt? Hogy ne legyen akkora a kísértés?

- Ennek semmi köze ehhez. Nem gondolkodom ilyesmin. - húzta ki magát Olivér. - Az emberek csak szórakozásnak jók. Érdekesnek találom a lányt, de semmi több. - mondta határozottan Olivér. - Amint eljön Cheshvan napja, teljesítem a dolgomat. Nem állíthat meg senki! Most pedig...kérlek...kend be a lányt!

Ha akartam se bírtam volna tovább ott állni. A lábaim remegtek, a tüdőm összeszorult. Nem tudom, hogy mibe keveredtem, és nem is akartam elhinni az előbb hallottakat. Nem tartottam lehetségesnek. De valami furcsa dolog vesz kerül, ebben biztos voltam. 

Aztán ismét leforgott a szemem előtt az a nap, amikor Olivért korrepetáltam. A Bibliáról beszéltünk, Cheshvanról, amikor a bukott angyalok...

Villámcsapásként ért a felismerés. 

- Nem lehet...

- Lara? - hallottam magam mellől Olivér hangját.

Oly' annyira megrémültem a közelségétől, hogy azon nyomban futásnak eredtem.

- Nem! Neeem! - rohantam, ahogy a lábam bírta. 

De Olivér rögtön lekörözött, olyan hirtelen termett előttem, hogy akkor már biztos voltam benne. Nem emberi lény. 

- Azt hiszem el kell beszélgetnünk... - mondta vészjóslóan....

8.fejezet

- Kicsim! - nyitott ajtót anyám megviselt arckifejezéssel. Bár tudtam, hogy őt nem érintette annyira ez a dolog, de mégis... a volt férjéről volt szó, az apámról.
- Mikor történt? Hol? Miért? - kapkodtam levegő után.
- A nyomozók azt mondták, hogy tegnap éjfél előtt indult el otthonról. Egyedül. Pár ember látta a temető felé sétálni.
- Öngyilkos lett? - tettem fel a kérdést, de levegőt nem mertem venni a válaszig.
- Nem lehet tudni, hogy mi volt a baja. - hajtotta le a fejét anyám. - A  szervezete egészséges volt, de... mintha elhagyta volna az életereje... még vizsgálják a halál beálltának okát, de kicsim...ne hibáztasd magad! - simogatta meg a hátam. - Tudod, hogy nem te tehetsz róla. Ha akart volna, eljött volna hozzánk...de ő inkább az Államokban szenvedett, ahol nem volt senki, aki megfelelő ellátásban részesítette volna...
- Mi miért nem maradtunk ott? - kezdtem bedühödni. - Segíthettünk volna neki! - sírtam.
- Ez az Ő választása volt! Te is tudod!
Ez tény. Nem is vitatkozhattam volna anyámmal. Apám ott akart maradni, távol akart tartani magától, de hogy miért...arról fogalmam sincs. De ki fogom deríteni.
- Itt egy levél. Tőle. - nyújtotta át a fekete borítékot.
- Miért fekete? - forgattam. - Ez egy búcsúlevél? - nyitottam ki, de rájöttem, hogy nem olvashatom el anyám előtt. Ezt apám nekem küldte, csak én olvashatom el.
- Felmegyek. - mondtam, majd felrohantam a szobámba és kibontottam a levelet.
" Lányom. Mikor ezt a levelet olvasod, bizonyára már nem leszek ezen a világon.
Sajnálom, hogy így alakult az életünk. Szerettem volna veled lenni. De nem kellett volna, hogy megszüless. Amióta megfogantál, veszélyben vagy. 
El fog jönni érted.
Már most is tud rólad. 
Talán már meg is ismerted. 
Bárcsak tudnék neked segíteni. Bárcsak ott lehetnék, és elviselném helyetted a fájdalmat.
De én már túlestem ezen. Mi ezért élünk ezen a világon. El kell viselnünk ezt.
Most megyek... Nem bírom ezt tovább, kimerültem. Belül teljesen elhaltam. Az okát nem mondhatom meg, mert azzal veszélybe sodornálak, de ez a kis versike segíteni fog, hogy rájöjj... ki és miért csinálja ezt velünk!
Baljóslatú ma a hold,
Ugorj hát át a szakadékon.
Keress, lelj és vondd, 
Ott lesz a titok nyissa
Találd meg és élj,
Talán meglel téged a fény. "
- Ez valami vicc? - ejtettem ki a kezemből a lapot. Mégis mit jelent ez? - túrtam bele idegességemben a hajamba, majd hanyatt vetettem magam és halk sírásba kezdtem.

*****

- Nem találkoztál Olivérrel? - kérdezte Fanni másnap reggel.
- Nem. - feleltem alig hallhatóan. - Kellett volna?
- Keresett. - erre felkaptam a fejem.
- Igen? Miért?
- Azt nem mondta... - abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Előkaptam és meglepetten tudatosult bennem, hogy Olivér száma virít a képernyőmön.
- Mi az? - kérdeztem kicsit durván.
- Gyere ki! A suli elé! - utasított, majd le is csapta a kagylót.
- Ennek meg mi a baja? - csaptam be a szekrényem ajtaját.
- Hova mész? - kérdezte Fanni.
- Majd jövök. - feleltem sietősen és elindultam a kijárat felé.
Olivér a parkolóban várt. Amint megpillantottam, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy apám alig halt meg 24 órája. Olyan dögösen festett fekete bőrnadrágjában és fehér dzsekijében, hogy meg is botlottam a lépcsőn lejövet.
- Mit akarsz? - kérdeztem bunkón. Nem mertem ránézni arcára, mert már messziről láttam... üdébb és szebb, mint bármikor. Ő igen jó passzban volt, velem ellentétben.
- Ma nem mész iskolába. - jelentette ki egyszerűen. - Pattanj fel! - nyomta a kezembe a bukósisakot.
- Meghibbantál?- horkantam fel. - Miből gondolod, hogy azt teszem, amit te mondasz?
- Szállj fel, most azonnal! - nézett nyomatékot adva a szemembe. Fogalmam sem volt, hogy miért engedelmeskedtem a parancsának, de felhúztam a sisakot, és felpattantam mögé.
- Kapaszkodj! - azzal felbörrögött a motor és mi száguldoztunk, de hogy hova, arról fogalmam sem volt.

*****

- Hol vagyunk? - szálltam le a motorról. - Mi a francért hoztál egy templomba? - döbbentem le, mikor megpillantottam az épületet.
- Menj be! Keresd a papot, és mondd hogy kenjen be szentelt vízzel...!
Ahogy abban a helyzetben tehettem, úgy képen röhögtem, hogy talán még a nyálam is kifolyt.
- Mi...mih...ezt most komolyan gondolod? - fogtam a hasam. - Ugyan minek?
- Sovány védelem ugyan, de mégis valami...menj be! - piszkálta a felsője szélét. - Én nem mehetek be veled.
- Elegem van, hogy parancsolgatsz nekem! - kiabáltam, mire felkapta a fejét.
- Templom előtt vagy. - hunyta le a szemeit Olivér, hogy lenyugtassa magát. - Nem kéne ordítani.
Mi történt a régi, pajkos Olivérrel? - ámultam el. Olyan komoly lett. Ingerült és főnökösködő.
- Mi a bajod? - léptem közel hozzá. Talán túl közel is. Arca addig pár centire volt az enyémtől, szomorú tekintete megijesztett. Nem szokott Ő ilyen lenni.
- Azt hittem, hogy marad még időm. Hogy mindent gondosan elvégezhetek. De valaki közbeszólt.
- Miről beszélsz... - kerestem a tekintetét, az ő szemei viszont lejjebb vizslattak. Azt hittem, hogy meg fog csókolni. Olyan deja vu érzésem támadt. Pár nappal ezelőtt is ilyen közel voltunk egymáshoz, a szobámban, az ágyon. De mikor már épp lehunytam volna a szemeimet, elhúzódott és nagyot sóhajtott.
- Be kell menned! Itt megvárlak. Menj! - lökött finoman arrébb.
Ugyan most nem éreztem azt a késztetést, amit a legtöbb alkalommal, ha parancsolgatni kezdett nekem, de jobbnak láttam teljesíteni a kérését, még ha az hülyeségnek is hangzott. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, de valami azt súgta, hogy Olivér rengeteg mindent titkol előlem, és nem egyszerű véletlen, vagy vonzalom az, ami arra késztette, hogy utánam jöjjön Magyarországra. Nem. Itt valami más van a háttérben, talán olyan dolog, ami kihat az egész életemre....

7.fejezet

- Ruhában aludtam volna el? - ültem fel reggel az ágyamban. - Mi a...

- Kicsim, siess! Elkésel a suliból. - nyitott be anyám. - A pizza itt maradt. Miért nem ettetek egy falatot sem?

- Öhm... sietett haza, én meg... elaludtam. - makogtam. Igazából fogalmam sem volt, hogy mi történt azután, hogy Olivér elment. Nem is láttam kimenni az ajtón, a másik, hogy utcai ruhában sosem fekszem le aludni, főleg úgy hogy nem mosakodtam, márpedig éreztem, hogy ezek a rutinos dolgok elmaradtak tegnap este.

- Siess! - noszogatott tovább anya, én pedig azon nyomban kipattantam az ágyból és miután elkészültem, elindultam az iskolába.

*****

Mire beléptem a suli kapuján, a korábbi éberségem jelentősen apadt, alig bírtam nyitva tartani a szemem. 

- Ismét mosott szar... - köszöntött Fanni.

Felmutattam a középső ujjamat, majd egy hatalmas ásítás közepette kinyitottam a szekrényem ajtaját.

- Milyen óra lesz egyáltalán? - beszélni is alig bírtam. Mi történhetett? Pedig az egész éjszakát átaludtam.

- Próbáld meg összekapni magad délutánra, a srácokkal elmegyünk a közeli kávéházba, dumálni. Neked is ott a helyed. - mondta mosolyogva Fanni.

- Drágám... - ejtettem el még egy ásítást. - Elhiszed, hogy semmi kedvem elmenni suli után sehova. Alig élek, amit igazán nem értek, mert reggel még nem volt semmi bajom. Gyenge vagyok, úgy érzem, mintha a halálomon lennék.. - nyöszörögtem.

- Te csak... biztos pornót néztél késő estig... - próbált viccelődni, de én egyáltalán nem tudtam értékelni a poénjait. - Jól van. - adta fel. - Hívj, hogy mi lesz délután. Most lépek, szia. - intett, majd elindult az órájára.

*****

Kénytelen voltam bemenni történelem órára, mert nem kaptam kilépőt az iskolaorvostól, pedig tisztán látszott rajtam, hogy beteg vagyok. Miután kivizsgált, azt mondta, hogy semmi különösebb eltérés nincs a normális, egészséges állapottól, így benn kellett maradnom. Olivérrel nem futottam össze egyszer sem, valószínű, hogy ma nem jött be a suliba. Talán jobb is...

Bár, lett volna egy-két kérdésem hozzá a tegnapi éjszakával kapcsolatban. 

- Lara kisasszony! - szólt rám a tanár. - Igazán értékelném, ha nem ásítana a képembe, ilyen feltűnően. - szűrte fogai között.

Észre sem vettem, hogy ásítottam. Úgy tűnik egyáltalán nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A telefonom megcsörrent, hangosan az óra közepén, mire az összes szempár rám szegeződött. Én viszont nem zavartattam magam, felvettem. Éreztem, hogy fel kell vennem. 

- Anya? - szóltam bele a telefonba. Miért van ilyen különös érzésem? 

- Kicsim...az apád...az apád holttestét ma reggel találták meg egy temetőben. .. - mondta akadozva. 

Nem szólaltam meg, hiába kiabált rám a tanár, hiába szólítgatott anyám a telefonból, én nem tudtam reagálni semmire. Csak ültem, bambán, a telefonom becsúszott az ölemben lévő táskába. 

Apám halott...

Meghalt. 

- El-né-zést. - álltam fel, mint egy robot, majd kisétáltam a teremből. A fejem zúgott, az agytekervényeim összekuszálódtak, nem bírtam gondolkodni. A telefonom ismét megcsörrent, de nem érdekelt. Csak sétáltam tovább, Isten tudja, hogy hová.

*****

Negyed óra múlva a közeli temetőben találtam magam.

Körül néztem, hogy mégis mit keresek itt. Miért éppen ide vezetett az utam? 

Lerogytam az egyik sírra, majd beletúrtam keményem a hajkoronámban. Legszívesebben megtéptem volna magam.

- Az én hibám... - rágtam a szám szélét, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet. - Vele kellett volna maradnom...

Nem bírtam, a könnyeim kibuggyantak, és halk zokogásba kezdtem, a kihalt, kísérteties temetőben. 

Hirtelen egy nagy, fekete madár tűnt fel a szemben lévő sírkövön. Egy holló. Szemei csak úgy csillogtak, olyan volt, mintha emberi aggyal rendelkezne, értelem sugárzódott belőle. Amikor megakartam volna érinteni a csőrét, ő elröpült. 

- De hiszen... utálom a madarakat... - jöttem rá, miközben visszahúztam a kezem. 

- Az baj... - szólalt meg valaki a hátam mögött. 

Felpattantam a sírról, majd rögtön hátrálni kezdtem.

- Ki vagy te? - nem láttam mást, csak egy nagy, sötét árnyékot. Majd előlépett a ködből, egy nagyon helyes, de ijesztő kisugárzású fiú. Koromfekete haja keretezte szép arcát, szemei viszont nagyok voltak, és feketék, akár a hollónak az imént.

- Mit keresel egyedül egy elhagyatott temetőben? - jött közelebb. Ruhája csak feketéből állt, még a karkötője és nyaklánca is feketén csillogott.

- A temetők általában elhagyatottak. - mondtam. Kissé megijesztett ez a srác. Helyes volt, meg minden, de...sötét tekintete megrémisztett.

- Igaz... - bólintott, majd végigsimított az egyik sírtáblán.

- Én akkor... megyek is. - cincogtam, de mikor elhaladtam mellette, keze megragadta az enyémet. Mintha villám csapott volna belém, a szemem világa hirtelen elsötétült, és a sötétben csak egy fehér toll világított. Majd a tollat hirtelen beborított a piros festék. 

Nem! Nem is festék volt, hanem...vér?!

Abban a pillanatban ismét magamhoz tértem, és az idegen srác arcával találtam szemben magam.

- A nevem Feng YaOu, de nevezz csak YaOu-nak. - azzal elengedett és eltűnt a nagy, szürke ködben.

Azt hiszem tényleg elment az eszem... - szaladtam ki a temetőből kétségbeesetten, könnyekkel küzdve, majd egyből hazafelé futottam....

6.fejezet

- Ki jön át ma este? - tette le a tepsit meglepődötten anya.

- Az egyik osztálytársam. Korrepetálnom kell irodalomból, mert le van maradva kicsit. Idén jött át hozzánk és kimaradt neki az a téma... - azt direkt elfelejtettem megemlíteni, hogy ez a tanuló történetesen egy fiú és hogy eszméletlenül néz ki. Majd akkor fogja meglepetésként érni anyát, mikor meglátja.

- Akkor készítek valami finom vacsorát. - mosolyodott el.

- Ah, nem! - ellenkeztem hevesen. - Erre semmi szükség, nem vendégségbe jön, hanem tanulni.

- De akkor is...rendelek egy pizzát... - kapta a kezébe a telefont anyám és már hívni is kezdte az egyik pizzériát.

- Istenem... - rázogattam a fejem. Olyan nehezen lehet lebeszélni valamiről, amit a fejébe vesz...

A csengő megszólalt, én meg hirtelen pattantam fel a helyemről.

- Nyisd ki neki és küldd fel, légyszi! - mondtam anyának, majd felrohantam a szobámba.

Nehogy a végén azt higgye, hogy vártam rá. Ha már itt tartunk...késett tíz percet.

- Oh, te lennél az az osztálytárs, akit korrepetálni kell? - hallottam anyám ámult hangját az alsó szintről. - Biztos, hogy az irodalom miatt jöttél...?

Már a fejemet fogtam szégyenemben. Mikor lett anyám ilyen perverz?

- Menj csak fel, a szobájában van. Jobbról a második ajtó. - szinte láttam, hogy anyám nyála kis híján kicsordul Olivér látványától.

- Édes az anyukád... - tűnt fel Olivér hirtelen az ajtómban. A helyzet sokkal rosszabb volt, mint gondoltam. Ma a szokottabbnál is 'elviselhetetlenebbül' nézett ki. 

Fekete nadrágot, fehér testhez simuló trikót és fekete bőrdzsekit viselt. Azt hittem ott halálozom el, a saját nyálamban belefulladva. 

- Ez nem ember... - suttogtam magamban, majd a számra csaptam, mikor kiderült, hogy még se teljesen magamban mondtam.

- Na elkezdhetjük? - lépett beljebb, majd lekapta magáról a bőrdzsekit, így megmutatkoztak szépen kidolgozott izmai. A tekintetemet azon nyomban elkaptam és elkezdtem keresni valamit az asztalomon, bár azt magam sem tudtam, hogy mit. Lehet az újraélesztő eszközt?

Miért csinálja ezt? - rágtam a szám szélét. Annyira tudja, hogyan vegye el egy lány eszét. 

- De én nem fogok bedőlni neki! - mondtam határozottan.

- Már elkezdted? - ült le szorosan mellém Olivér.

- Mi? - kaptam rá a tekintetemet. - N..nem. - habogtam össze-vissza, mire egy csábító félmosolyt kaptam válaszul.

- Na akkor mondhatod... 

Megköszörültem a torkom, majd igyekeztem kizárni a látóteremből és az agyamból Olivért, és csak is arra koncentráltam, hogy elmeséljem neki az anyagot.

- Szóval...A Biblia szerint Lucifer, Isten legkedvesebb angyala volt. Mondhatni a jobb keze. Ám olyan hatalmas, mint Isten nem lehetett, ezért irigységből ellene támadt...

Ez azonban súlyos hiba volt, mert így Lucifert, hét Arkangyalával együtt letaszították a mennyek országából, és így arra kényszerültek, hogy kísértésbe vigyék az embereket és a földi lényeket. Ezzel Isten ellen uszítva őket. Megszállták őket, minden héber hónap, Cheshvan napján átvették az irányítást bizonyos, arra méltó és elég erős emberek felett... - meséltem tovább.

*****

- Szóval azt mondod, hogy szerinted bukott angyalok nem léteznek? - tette fel a kérdést Olivér, mosolyogva.

Egész idő alatt ő csak támaszkodott a jobb kezén és engem figyelt, amint magyarázom neki a történetet. Eddig egyetlen kérdése sem volt, de most hogy befejeztem, hirtelen feltette nekem - ezt a tananyag szempontjából igen csak jelentéktelen- kérdést. Úgy tűnt, hogy érdekli a történet, így hát nem tehettem mást, ki kellett fejtenem a véleményemet.

- Ha engem kérdezel, az egész Biblia egy nagy hülyeség. Nem hiszek az angyalokban, sem a megszállásokban, az emberbőrbe bújt bukott angyalokban meg végképp nem. - horkantam fel.

- Akkor Istent sem hiszel? Pogány vagy? - kacagott fel.

- Hiszek Istenben. - mondom. - Hiszek a gonoszban is. De remélem, hogy az engem messziről elkerül... - álltam fel, majd kinyitottam az ajtómat. - Azt hiszem itt be is kell fejeznünk, letelt az egy óra, és holnap korán kell kelni, szóval... - túrtam bele a hajamba. Még sem akartam durván elküldeni, ő viszont nem akaródzott felállni a helyéről.

- Ah...pedig szívesen maradtam volna még... - nyújtózkodott, majd felállt, de nem a kijárat felé vette az irányt, hanem az ágyam felé.

- Hé! - engedtem el a kilincset. - Mégis mit csinálsz? - vágtattam oda én is az ágyamhoz.

Olivér majdnem beterítette az egészet, annyira nyújtózkodott, a trikó alól pedig kivillant izmos hasfala. 

Elfordultam.

- Menj haza, légyszíves. - kapkodtam a tekintetemet ide-oda.

- Tudod... szerintem ez a bukott angyalos történet igaz lehet... - ült fel, majd lábával kirúgta az enyémeket alólam így az ágyra estem, mellé.

- Héj! - rémültem meg. Most mi lesz? Egymás mellett fekszünk, szorosan. Sose volt ilyen közel hozzám egy fiú sem, pláne nem egy ilyen félisten. Most mihez kezdjek? - nyeltem egy nagyot.

- Nem gondolod? - dobta át a karját mellkasom felett, majd arcát közel tolta az enyémhez. Az alig pár centire lévő szájának széle csintalan mosolyra húzódott. - Holnap jövök. - suttogta, mire a következő pillanatban elsötétült a szoba, én pedig Olivér szép arcával magam előtt aludtam el....

5.fejezet

Az ágyamban ébredtem, másnap reggel. Olyan gyorsan ültem fel, hogy meg is szédültem, szóval kénytelen voltam visszadőlni.

- Mi történt tegnap este? - bámultam a fehér plafont meredten, de csak azért sem akart az eszembe jutni. Annyira emlékszem, hogy Olivérrel táncoltam, utána pedig egy sötét helyen pisiltem, aztán....megint Olivér arca ugrott be, de semmi konkrét eseményt nem tudtam hozzá kötni.

- Mi a franc...? - mérgelődtem.

*****

- Nagyon nyúzott vagy! - így köszöntött hétfő reggel Fanni.

- Köszönöm. Én is szeretlek. - dobtam be a táskámat a szekrényembe.

- Na...! Most mi van? - lökdösött.

- Semmi. Nincs jó kedvem. - motyogtam. - Fáj a fejem, a pénteki buli óta. Főleg mikor próbálok visszaemlékezni rá.

- Annyira berúgtál? - nevetett jóízűen.

- Nem...annyira homályos az egész... - fintorogtam. - Mellesleg nem tudom, hogy melyikünk volt jobban beállva... - mondtam szúrósan. - Lehet Olivér bedrogozott...? - vetettem fel az ötletet. Igazából ezen filóztam egész hétvégén.

- Nem szívok semmit, szivi. - tűnt fel mögöttem Olivér, mire ugrottam egyet ijedtemben.

- HÉÉ! - hurrogtam le. - Ne ijesztgess!

- Pedig pont olyannak tűnsz, aki képes bedrogozni egy lányt, hogy elcsábítsa és elvigye valahova... - szűkült össze Fanni szeme.

- Bébi. - szexi félmosoly. - Elhiszed, hogy nincs szükségem anyagra, hogy elcsábítsak valakit? - vigyorgott a bajusza alatt Olivér. Igaza van. Ahhoz elég a puszta kisugárzása és kinézete.

- Elhiszem. Sajnos. - hagyta annyiban Fanni. - Na megyünk órára?

- Mindjárt megyek. - legyintettem, majd Olivér felé fordultam, aki csillogó, csokoládébarna szemeivel vizslatta, mosolyogva az arcomat.

- Beszélj! - néztem rá szigorúan.

- Hm? - somolygott még mindig.

- Tudom, hogy történt valami a buli után. Csak nem tudok visszaemlékezni....- masszíroztam a fejem.

- Jó buli volt. - pöckölt finoman állon, majd izmos karja súrolta az enyémet, miközben elhaladt mellettem, az osztály felé. Testemet bizsergés járta át, azon a helyen ahol érintkeztünk. De miért van rám ilyen hatással?

*****

Szerencsére még időben beértem a terembe, a tanár előtt. Nem lenne szerencsés, ha irodalom óráról és azon is belül a Bibliáról lekésnék...

- Na gyerekek! Foglaljatok helyet. - mondta a tanár, miközben én még mindig a helyem után szaladgáltam. A gond csak az volt, hogy nem Fanni ült a padom túlsó felén, hanem...Olivér.

- Mit keresel itt? Fanni hol van? - nézelődtem a teremben, de a barátnőm nem volt sehol.

- Azt mondta, hogy nincs túl jól és hazament. - nyitotta ki a könyvét Olivér.

Valami itt nem stimmel.... - gyanakodtam.

- És te miért ültél mellém? - tudakoltam halkan, de ahhoz közel kellett hajolnom hozzá. Még egy hiba. Mikor Olivér felnézett rám, olyan közel került hozzám, hogy hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Megszeppentem.

- Ez volt az egyetlen üres hely. - miközben beszélt a számat bámulta, szinte le se vette a szemét róla, csak akkor mikor megköszörültem a torkom, hogy jó lenne ha a szemembe nézne. Mondjuk nem mintha az sokkal jobb helyzetbe hozott volna. Sőt...amint belenéztem mélybarna szemeibe, a fejem elkezdett zúgni és bevillant egy kép. Egy árnyékról.

- Ah...mi volt ez? - kérdeztem hangosan, mire az osztály minden egyes szempárja rám szegeződött. Én viszont képtelen voltam velük foglalkozni, mert a fejem még mindig lüktetett.

- Lara! Valami baj van? - a tanár szigorú hangneme kizökkentett. A fejem zúgása megszűnt, én pedig újra jól voltam.

- Igen, elnézést. - hajoltam meg.

Mégis mi volt ez? - morfondíroztam. Nem tudom miért, de valami legbelül azt súgta, hogy a dolgok mostani szerencsétlen lefolyása Olivér érkezéséhez köthető. Ha jobban belegondolok, azóta ilyen különös minden, hogy Ő idejött. Valami nagyon stimmelt a sráccal, ebben biztos voltam.

- Lara! - állított meg a tanár, az óráról kifelé menet.

- Igen? - torpantam meg. Csak ne szidjon le nagyon...anya nem örülne még egy igazgatóinak.

- Lenne egy kis feladatod. Egy pár-alkalmas feladat. - mondta, de nem igazán tudtam rá koncentrálni, mert Olivér megállt szorosan mellettem, mintha csak engem várna, hogy menjünk együtt az ebédlőbe.

- Mi? - cincogtam.

- Olivér eléggé le van maradva a Bibliából, és mondtam neki, hogy te jó vagy magyarból. Remélem nem gond, ha néha, mondjuk...egy héten egyszer korrepetálnád. Csak amíg átmegyünk a leckén.

- Ööö....ööö....- Ez most komoly? - Hogy...ne. - dadogtam.

- Köszönöm! Viszlát! - intett a tanár, majd kiszaladt a teremből.

Rögtön Olivér felé fordultam, aki sejtelmes mosollyal nézett a szemembe.

- Tényleg képtelen vagy egyedül benyalni a leckét? Miért kellek én hozzá? - morogtam. Király! Egyel több alkalom, hogy a közelemben legyen. Ki tudja, mik fognak még történni velem. Legközelebb megtámad egy zombi?

- Izgibb, ha te magyarázol. Imádom ahogy a szavakat formálod, azzal a csinos kis száddal... - csípett bele párnáimba, mire rögtön ellöktem a kezét.

- Naa!!! - kiáltottam, de ő már rég kislisszolt a teremből.

- Ma délután nálad! - hátra se nézett, csak intett.

- Istenem! Mit tettem, hogy így büntetsz?! - rimánkodtam a plafon felé. - Legalább ne lenne ilyen dögös...